Fábián Lászlóval egy hajóban is kajakozhatott
Jobbról balra: Tímár István, Rechnitzer Zoltán, Ürögi László, Fábián László
A sportkedvelők milliós táborának legnagyobb része csak a mindenkori olimpiai-, világ- és Európa-bajnokokat ismeri. Elsősorban azért, mert belőlük is elég sok van. Ezért nem tudnak sok, komoly sportteljesítmény gazdájáról, akik esetleg „csak” néhányszoros magyar bajnokok, vagy éppen évtizedeken keresztül példásan küzdenek saját klubjuk eredményességéért..
Ebbe a körbe tartozik a hatvanas-hetvenes évek egyik élvonalbeli kajakozója, Rechnitzer Zoltán(67) is. Az egykori újpesti sportoló csapathajóban, illetve váltóban kilencszeres országos bajnok, egyébként pedig mindmáig irigylésre méltó, sportos életet él. Vele beszélgettem.
– Korábban már elég elkötelezett módon pingpongoztam, amikor 1964-ben, 15 éves koromban Matus Imre barátom azt tanácsolta: az asztalitenisz helyett válasszak valami komolyabb sportágat – emlékezett a történtekre Rechnitzer Zoltán. – Ezt követően kerültem az Újpesti Dózsába, ahol Horváth Péter vett kezelésbe. Rengeteg, nemzetközi szintű kajakosunk volt abban az időben is, így az évek során a bőség zavarával küzdöttem, amikor példaképet akartam magamnak választani. Ürögi László, Tímár István, Hesz Mihály, Csapó Géza, Bakó Zoltán, Rátkai János és a többiek, mind igen komoly erőt képviseltek. Nekem egyébként még az a szerencse is megadatott, hogy az első magyar kajakos olimpiai aranyérem (1956, Melbourne) „társszerzőjével”, Fábián Lászlóval is ülhettem és versenyezhettem egy hajóban.
– Fábián „Öcsi” még 1968-ban is kinn volt a mexikóvárosi olimpián, így őt valóban testközelből ismerhette. Milyen benyomások maradtak meg róla Önben?
– Nagyon érdekes ember volt. Bizonyos vonalakon zseniálisnak bizonyult, más frontokon viszont nem mindenben értettem vele egyet. Ami tény: versenyzőként és edzőkét is extrát teljesített az alatt a csaknem félévszázad alatt, amit a sportágban különböző minőségeiben eltöltött.
– Önt „téli válogatottnak” is nevezték társai?
– Van ebben igazság, hiszen a felkészülési időszakban mindig elől csatáztam, a tavaszi vízreszállásokat követően viszont egyszer sem tudtam kijutni valamely világversenyre. Valahol mindig megelőztek, amit mindmáig egy kicsit sajnálok. Így be kell érnem az itthon szerzett bajnoki aranyakkal.
– 1978-ban tette le végleg a lapátot. Azóta milyen kapcsolata van volt sportágával?
– Ekkor született a második fiam, ez a tény is benn volt a döntésemben. A civil életem már más irányt vett. Sportágamhoz teljesen amatőrként kapcsolódom. Huszonöt éven keresztül ezt megkönnyítette számomra, hogy Öcsi javaslatára feleségem elvállalta a Tímár utcai vízitelep gondnoki teendőinek ellátását, így lehetőségem nyílt életformámmá vált sportágam közvetlen közelében maradni. A TF sportszervezői szakának elvégzése után egyesületem az Újpesti Dózsa SC. pedig az úszó szakosztály technikai vezetői tisztjének ellátásával bízott meg, ahol megismerhettem és együtt dolgozhattam Széchy Tamással, Széles Sándorral, Kovácshegyi Ferenccel, Korényi Olgával és a kor magyar úszósportjának meghatározó klasszisaival; Darnyi Tamással, a Wladár fivérekkel, Vermes Albánnal, Nagy Sándorral. Télen hetente rendszeresen járok a Rudas fürdőbe, a konditerembe és heti egyszer minimum futok is. Vasárnaponként pedig az elmaradhatatlan kispályás focikon veszek részt.
– Ha már a futás szóba jött, ezen a vonalon is ért el figyelemre méltó részsikereket…
– Én egy olyan ember vagyok, akinek folytonos motivációra, impulzusokra van szüksége. Ezen a téren nélkülözhetetlen az egyik barátom, K.P, azaz Kárai Péter (éppen a napokban lett a Magyar Kajak Kenu Szövetség alelnöke – a szerk.) személye, aki legalább húsz éve folyamatosan inspirál valamilyen cél elérésére. Ez a kapcsolat leginkább a hosszútávfutásban kamatozik, hiszen rendszeresen indulok utcai futóversenyeken. Azt feltétlenül szeretném megemlíteni, hogy az első magyar triatlon versenyen – amelyet 1984-ben rendeztek meg Szombathelyen – az egyes sorszám az enyém volt. Akkor 1100 méter úszásból, 50 kilométeres kerékpározásból és 10 kilométer futásból állt össze a verseny távja. Büszke vagyok, hogy – szintén K.P. ösztönzésére – részt vehettem a Pajor Pista “megszállott” barátom szervezésében rendezett Quatratlon gálán, ahol meghívott klasszis sportolóink mérkőztek meg egymással négy különböző sportágban (futás, úszás, tenisz és evezős ergométer).
– Az évek során nagyon sok félmaratont teljesített, négy alkalommal pedig a maratoni távval is sikeresen megbirkózott. Ezekből kettőt New- Yorkban hagyott maga mögött.
– 1985-ben és 1996-ban itthon, Budapesten futottam le a 42195 métert. A csúcsot a 2008-as amerikai futás jelenti, ahol kemény készülést követően, csaknem 60 évesen 3:25.05-ös idővel értem célba. A negyedik maratonit 2016 őszén, ismét New Yorkban futhattam le, ahol 4:13.12 órát kocogtam. Ezzel az 1949-es évjáratúak 433 indulója között a 69. idő lett az enyém.
– Új év, új fogadalmak. új tervek. Ön mire készül 2017-ben?
– Nevetni fog, egyelőre semmi konkrét célom nincs. Az alap program változatlan: kondicionálás, fürdőzés, futás és teremfoci. Kíváncsian várom, K. P. és Kerekes Kinga – a személyi edzőm – mit fog kihozni belőlem ebben az évben?
