Fábiánné Rozsnyói Katalin Prima Primissima-díjas
Magyar sport kategóriában Fábiánné Rozsnyói Katalin kajak-kenu mesteredző kapta az idei Prima Primissima Díjat sport kategóriában.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Fábiánné Rozsnyói Katalin kajak-kenu mesteredző titokban kezdett el kajakozni az újpesti Dózsában, ahol nagyon hamar technikás versenyző lett. 1966 és 1973 között tagja volt a válogatott keretnek. Az 1968-as olimpián Mexikóvárosban ezüstérmet szerzett K-2 500 méteren.
Pályafutása befejezése után 1977-ben kezdett edzősködni. Első kiemelkedő versenyzője Mészáros Erika volt, aki két világbajnoki címet is szerzett 1986-ban, Douchev-Janics Natasának, Fazekas-Zur Krisztinának, Kovács Katalinnak, Kozák Danutának, Kőbán Rita Szabó Gabriellának és a férfi kajaknégyesnek (Kammerer Zoltán, Kulifai Tamás, Pauman Dániel, Tóth Dávid) volt az edzője. Takács Tamarával nekivág a 2020-as tokiói olimpiáig tartó felkészülésnek. Hatszor választották az év edzőjének.
Tükrök, Mexikó és az okostelefon
Fábiánné Rozsnyói Katalin 75. születésnapján a Vasas honlapjának adott interjút.
– Hogy ébredt a 75. születésnapján?
Olyan nagy dolog lenne ez? A kerek fordulóimon, az ötvenediken meg a hetvenediken is felköszöntöttek, ami nagyon megható volt, de most, mikor ezt a hetvenötöt emlegetik, kicsit úgy érzem, mintha már le akarnának velem számolni. Ráadásul lépten-nyomon önmagába botlik az ember. Éppen a napokban mondtam Öcsinek, a férjemnek, hogy minden tele van tükrökkel, én pedig úgy utálom magamat viszontlátni.
– Mi a gond tükörképekkel?
Ott van például a fitneszterem, ahová most Tamarával járunk, minden falon hatalmas tükrök lógnak. Nagyon becsülöm azokat az embereket, akik munkaidő után keményen edzenek, de minek nézik közben folyton magukat? Nem beszélve a személyi edzőkről, akik néha még mozognak is a zenére, miközben magukat csodálják. Gondoltam is magamban, jól nézne ki, ha egyszer én is nekiállnék balettozni… Komolyra fordítva a szót, sok minden eszembe jut, amikor viszontlátom magamat, ilyenkor néha elkalandozom, hogy mit hogyan csináltam, és mit lehetett volna esetleg máshogy az életemben.
– Például az 1968-ban versenyzőként szerzett olimpiai ezüst kapcsán?
Jövőre lesz ötven éve… Szeretnék visszamenni Mexikóvárosba, a MOB-ban már elvileg szervezik, hogy kivisznek minket, nagyon örülnék neki. Amikor edzőként ott jártam, az nagyon rossz hatással volt rám. Megláttam az olimpiai pályát, ahol versenyeztem, és csak álltam ott, mint egy balfácán. Ürességet éreztem, és utána már inkább a városba se mentem be, hogy ne vonják el a figyelmemet a régi emlékek. Aki komoly hivatásként fogja fel az edzősködést, annak ilyen helyzetben száz százalékban a versenyzőjére kell koncentrálnia. Én szeretnék úgy visszamenni a helyszínre, hogy csak magamra tudjak figyelni.
– Ennyire szerette Mexikóvárost?
Volt akkoriban még előolimpia, amelyen egyébként harmadik lettem, és akkor öt hetet kint töltöttünk, tehát maradt szabadidőnk bőven, én pedig állandóan mászkáltam, mindent meg akartam nézni. Érdekes, mert valamelyik nap leültem a tévé elé, és pont Mexikóról kezdtek vetíteni egy ismeretterjesztő filmet. Mindent bemutattak, amit fiatalon személyesen láttam, csak most így utólag a pontos történelmi háttér-információkat is megismerhettem. Teljesen belefeledkeztem, Móni, a lányom szólt, hogy menjünk, mert fel kell köszönteni az unokatestvéremet, de én mondtam, hogy majd kicsit később érkezem, mert most Mexikóban vagyok. Engem ez kapcsol ki.
Évtizedeken át „termelte” a magyar sportnak a legyőzhetetlen kajakkirálynőket. Közhelyes, de mégis megkérdezem, mi volt a dominancia titka?
Az, hogy nem engedtünk senkit oda magunk mellé. A lehetőségekhez mérten mindenkivel minden számot elvittünk, egységesen tudtunk dominálni. Már a Kőbán-Mészáros- Dónusz-Czigány négyessel elkezdődött, Janics Natasáék folytatták, és most ez a helyzet Takács Tamarával is. Sokszor már nem is mertek elindulni az ellenfelek a hazai versenyeken, mert presztízsveszteség lett volna nekik, ha kikapnak. Egyébként ezt most is nagy gondnak látom, hogy valaki bekerül egy Eb vagy vb-csapatba, aztán szinte bujkál, pedig a válogatottaknak szerintem kötelezően időre kellene menniük heti egy-kétszer, hogy mindenki képbe kerülhessen az aktuális formájukat illetően.
– Dominancia ide vagy oda, egykori női tanítványai többségével mégsincs felhőtlen viszonyban…
A nagyrészükkel tényleg nem beszélek, inkább kerülöm őket. Anno addig kellettem nekik, amíg hasznuk volt belőlem, utána már nem, de emiatt nem sírtam soha, tudomásul vettem, hogy ilyen az élet. Janics Natasa viszont már tegnap felköszöntött, vele más a viszonyom.
– Miért pont vele alakult máshogy?
Az édesapjával anno együtt versenyeztem, ő hozta el hozzám. Egyenes ember volt, imádta a lányát, de mondta, hogy már nem tud belőle többet kihozni. Azzal keresett meg, hogy ha valaki, akkor én talán új lendületet adhatok neki. Mindent megtettem Natasáért, volt, hogy nálam lakott, de ezért sose vártam hálát. Nagyon konok lány volt, mindig mondtam neki, hogy nem tudja megtagadni a szerb vérét, de várta és adta is a szeretetet. Jólesik, hogy nem felejtett el, de talán még ennél is jobban örültem egy másik volt tanítványom üzenetének, akivel ugyan nem értünk el komoly eredményeket, mégis mindig gondol rám, és drukkol nekem. Most éppen azzal küszködöm, hogy az okos telefonomon bepötyögjem a válaszokat.
