Faragónak is köszönheti a csavargólt a 40 éves Vári Attila
Újabb olimpiai bajnokunk érkezett kerek jubileumhoz. Ezúttal a kétszeres ötkarikás győztes vízilabdázó érkezett el a 40. születésnapjához. Egykori klubja, a Vasas SC főmunkatársa, Jenkei Dániel készített vele interjút.
Kezdjük 1994-ben, amikor 18 évesen a Vasashoz került. Hogy történt ez?
– Faragó Tamásnak köszönhettem elsősorban, előtte a KSI-ben játszottam, ami akkor nevelőklubként működött, így nagy váltás volt, hogy hirtelen a bajnokaspiráns Vasasba igazoltam. Somossy József volt a vezetőedző, aki bátran nyúlt hozzánk fiatalokhoz, így Varga Tamással egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy egyre többet játszunk. Nem nagyon volt időnk gondolkodni, hogy mekkora dolog ez, szinte sodródtunk az eseményekkel.
Szinte egyből jöttek a sikerek, nemzetközi szinten is…
– Azért, amikor a KEK-ben játszottam annyi idősen, csak kapkodtam néha a fejemet, hogy milyen ellenfelekkel kerülök szembe, de a rutinosabb csapattársak, Mészáros Csaba, Kósz Zoli, vagy éppen Tóth Frank rengeteget segítettek. Nagy menetelés végén nyertük meg 1995-ben a KEK-et, ez volt az első, komoly sikerem. A döntőben a Pescarát tudtuk megverni, úgy, hogy idegenben is győztünk. Hozzá kell tennem, fantasztikus szurkolóink voltak, a világ végére is eljöttek velünk, ez pedig rengeteget számított, azt például sose felejtem el, amikor később egy zágrábi KEK-döntőn a fél uszoda piros-kékben pompázott.
A sikerekkel automatikusan beindult a válogatott karrier is?
– 1995-ben junior világbajnokságot nyertünk, egy évre rá pedig bekerültem Horkai György felnőtt olimpiai keretébe. Persze az atlantai utazásra nem volt sanszom, de ennél jobb tanulóidőszakot el sem tudtam volna képzelni magamnak. Belecsöppentem egy olyan közegbe, ami arra ösztönzött, hogy az addigi soknál is többet dolgozzak… 1997-ben Kemény Dénes is behívott, és ezzel kezdetét vette életem egyik legszebb időszaka, állandó taggá váltam abban a csapatban, amivel később hihetetlen sikereket értünk el.
A Vasason pedig eközben mintha átok ült volna, legalábbis a sorozatos bajnoki ezüstöket tekintve…
– Ez egy érdekes dolog, utólag egyértelműen úgy látom, hogy a sok második hely, az elbukott csaták is a hasznomra váltak. Egyszerűen az a dolgok menete, hogy egy sportoló ezekből a kudarcokból építi fel magát, aztán amikor sokadszorra odakerülsz, akkor a tapasztalataidat használva végre nyerni tudsz. Az a bizonyos ezüstkorszak egy tanulási, fejlődési folyamat eleje volt.
Említette Faragó Tamást a beszélgetés elején, aki aztán később vezetőedző is lett a Vasasnál. Milyen volt abban a szerepben?
– Tamás egy nagyon nagy példakép nekem a mai napig, nemcsak azért mert játékosként egy olyan zseni volt, aki a technikai repertoárjával messze meghaladta a korát, hanem azért is, mert végigkísérte gyerekkoromtól a pályafutásomat, mindig ott volt a közelemben. Emlékszem, amikor gyerekként a KSI-ben pólóztam, még néha a medencébe ugrott, mi meg tátott szájjal néztük, ennél nagyobb motiváció nem kellett. Edzőként azt emelném ki benne, hogy hagyta, kísérletezgessünk. Engedte, hogy olyan húzásokat próbáljunk ki, amelyek kockázatosak, és az elején általában nem is nagyon sikerültek. Ha rövidebb lett volna a gyeplő, később élesebb helyzetekben nem tudtuk volna sikerrel megcsinálni ezeket a váratlan megoldásokat.
Ha már ez így szóba került, akkor ebből az interjúból sem maradhat ki a Sydney-i döntőn lőtt zseniális csavargólja…
– Ott se sokat gondolkodtam, úgy hozta a helyzet, én pedig ösztönből becsavartam. Azt azért mindig elmondom ennek kapcsán, hogy az a jelenet sosem történt volna meg, ha nem olyan fantasztikus a csapat, és nem jutunk be a döntőbe. Ahogy az olimpiai arany, úgy az a gól is mindenkié.
Mekkora eufória volt olimpiát nyerni?
– Ez érdekes, mert főleg azóta kezdtek ülepedni ezek az emlékek, mióta abbahagytam, a negyvenedik születésnapján pedig önkéntelenül is visszatekint az ember. Felejthetetlen élmény volt például, amikor Erdei Zsoltot és engem egy nyitott autóban vittek körbe a Fáy utcai stadionban a sydneyi olimpia után. Nagyon szép pályafutásom volt, ha újrakezdeném, szerintem mindent ugyanígy csinálnék…
Megint a Vasasra kanyarodnék, ahol a 2000-es évek legelején még együtt játszott a következő generáció nagyjaival. Ők milyenek voltak fiatalon?
– Varga Danival, Steinmetz Ádival, vagy éppen Madaras Norbival valóban csapattársak voltunk, a későbbi eredményeik szerintem igazolják, hogy az akkori Vasas jó alapot adott nekik. Két hétig lehetne ragozni, de mindenki tudja, hogy később milyen klasszisokká váltak.
Ők is kértek az idősebbektől tanácsot?
– Abszolút fogékonyak voltak, és remélem, tudtak is tőlünk tanulni valamennyit. Pont ezt tartom a magyar vízilabda társadalom legnagyobb erejének, hogy van egy hierarchikus rend, és generációról generációra tudjuk örökíteni a tudást. Ez által válnak a fiataljaink harcedzetté és tanulnak meg olyan dolgokat, amikre tényleg csak a magyar pólósok képesek.
Nem maradhat ki az interjúból 2002 nyara, amikor a honi rivális Honvédhoz igazolt, és a szurkolók szemében szinte közellenség lett. Hogy viselte?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hagyott bennem mély nyomot. Azon a nyáron több lehetőségem is adódott, többek között a Recco is hívott, de végül a Honvédot választottam. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez egy érzékeny ügy, de még így is nagyon rosszul esett, amit utána kaptam, mert én a saját szemszögemből kicsit máshogy láttam a történetet. Összességében viszont azt mondhatom, hogy a „vasasos” évek alatt rengeteg energiát kaptam én és a csapat is a szurkolóinktól, amiért csak hálás tudok lenni.
Ahogy a klub sem felejtette el, hiszen 2006-ban megkapta az Aranygyűrű kitüntetést.
– A Vasas mindig ott van a szívemben, öröm volt például részt venni a nagyszabású centenáriumi ünnepségen 2011-ben. Nagyon szép éveket töltöttem piros-kékben, egyedül azt sajnálom, hogy nem tudtunk bajnoki címet ünnepelni. Egyébként nemcsak a póló szempontjából fontos nekem az egyesület, hiszen egy pasaréti rendezvényen ismertem meg a feleségemet, tehát ha úgy vesszük, az egész életemet a Vasasnak köszönhetem.
(Vasas SC)
