Fleckné Babos Ágnes világbajnok: Ottó már tizenöt évesen udvarolt nekem!
Fleckné Babos Ágnes (fotó: jochapress.hu)
Nyakunkon a következő, hazai rendezésű világverseny: december 7-én kezdetét veszi a női kézilabdázók Európa-bajnoksága, amely magyar-horvát közös rendezésben kerül lebonyolításra. A jochapress.hu szeret emlékezni és emlékeztetni a sportág korábbi nagy sikereire. Ezért keres fel minél többeket a sportág eddigi egyetlen világbajnoki címét 1965-ben kiharcolt magyar női válogatott még élő tagjai közül. Fleckné Babos Ágnes (70) bizony nem a legjobb egészségi állapotban van, de így is vállalta, hogy adjon egy kis összefoglalót eddigi életéről.
„Azt hiszem, az én történetem meglehetősen egyedülálló, hiszen már tizennégy éves koromban felfigyelt rám a testnevelőm, a későbbi férjem, Fleck Ottó. Az akkori TF-es gyakornoknál az öcsém elkezdett tornászni, amikor én az általános iskolát követően a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumba kerültem. Ottó tizenöt évesen már elkezdett nekem udvarolni, de csak kilenc évvel később, 1968-ban, a TF elvégzését követően házasodtunk össze. Tehát három évvel később, mint ahogyan megtörtént életem legnagyobb sportélménye, a világbajnoki cím a csapattal.”
– Közben rengeteg víz lefolyt a Dunán…
„Engem és húgomat, Mártát, aki későbbi szintén NB I-es játékos lett, a közeljövőben 100. születésnapjához érkező, nagyszerű tornatanárnő, Zsuzsi néni oktatott. Hamar elköteleztem magamat a kézilabda mellett: a már csak az emlékek között szereplő Női Ruha nevű csapatban kezdtem harmadikos gimistaként. 1962-ben felvettek a Testnevelési Főiskolára, ahol a szép emlékű Varga Jenő vett pártfogásába. A főiskola együttese pedig a Budapest I. osztályból az NB I-ig verekedte fel magát.”
– Önt pedig 1963-ban behívták az utánpótlás válogatottba baloldali átlövőként, pedig néhány évvel korábban még kapus akart lenni…
„Ez az én gondolatom volt, de hamar biztatást kaptam a mezőnyjátékra, ami be is jött. Az U-keretben hamar Török Bódog látószögébe kerültem, aki nagyon hajtotta azt a társaságot. Volt 5-6, átlagon felüli képességű játékosunk a felnőtt válogatottban, akikben Bogyi bácsi és a többiek is nagyon bíztak. A közösségi szellem kiváló volt, amiben – bármily furcsa – annak is része volt, hogy akkor még négyágyas szobák voltak a tatai edzőtáborban. Én éveken keresztül Ignácz Ilonával, Szőkéné Bognár Bogival és Markovits Mártával laktam, együtt, akikkel mindmáig nagyon jó a kapcsolatom.”
– Azokról a közös gyakorlásokról társnői már sokat meséltek.
„Van is miről. Kezdve azzal, hogy nagyon nehéz volt bekerülni Török Bódog keretébe. Ő gyakran inkognitóban is figyelte a kiszemelteket, szinte „vizslatta” a szóba jöhető játékosokat és emberileg is alaposan feltérképezte őket. Akiben nem bízott emberileg, lehetett bármekkora tehetség, be sem válogatta, mert a jó közösséget a legfontosabb alapnak tekintette. Tatán különösen kemény edzéseket tartott, amelyeket színesítettek a vívókkal is megvívott barátságos edzőmeccseink. Bogyi bácsit mindenki szerette, pedig a tréningeken igen szigorú volt, utána viszont jó humorával segítette a tartósan jó hangulat meglétét. Pontosan tudta, kit, mikor és mire lehet az adott mérkőzésen használni. Ez a tulajdonsága nagyban segítette ahhoz, hogy méltán sorolják a világ legjobb edzői közé.”
– És az 1965-ös világbajnokságra hogyan emlékezik?
„A legfontosabb az volt, hogy a döntetlenül végződött selejtezőket követően a legnagyobb riválisunkon, az NDK válogatottján Guricsné Pásztor Erzsike jó választásával szerencsésen túljutottunk. Onnan kezdve már mindenki bizakodott a jó eredmény elérésében. A legnagyobb izgalmakat akkor éltük át, amikor látszólag hiába utaztunk ki az NSZK-ba, mivel az utolsó napig nem döntött a pártközpont, hogy pályára léphetünk-e a Vb-n, vagy sem. A zöld lámpát követően már végig jól, felszabadultan játszottunk és minden meccsünket egyértelműen megnyertük.”
– A világbajnoki cím mellett van-e olyasmi, amire különösen büszke?
„Nekem nagy megtiszteltetést jelentett, amikor 2000-ben megválasztották az Évszázad Játékosát, ahol engem az ötödik helyre rangsoroltak! Nagy örömömre szolgálnak a Vasasban eltöltött évek, ahol sok, felejthetetlen meccset vívhattunk, elsősorban legfőbb hazai riválisunkkal, a Ferencvárossal. A játékot egyébként 1975-ben hagytam abba, 121 válogatottsággal és négy magyar bajnoki címmel a hátam mögött.”
– A befejezés óta immár csaknem negyven év telt el. Mi minden történt ennyi idő alatt?
„A legfontosabb az, hogy van két lányom, és két unokám. A XI. kerületi Beregszász utcai Gimnáziumban tanítottam, majd az ELTE Tanárképző Főiskolájának testnevelője lettem, a 2000-ben volt nyugdíjazásomig. Edzőként éveken át dolgoztam az akkor a legszűkebb élvonalhoz tartozott BHG-nál, majd 1990 és 1996 között Laurencz László mellett a női válogatott másodedzőjeként tettem a dolgomat. Bár én mindig kiálltam Laurencz mellett és a hat év során soha nem volt gondja velem, a végén mégis szembekerültünk. Én ugyanis többedmagammal nem támogattam annak a játékosnak az 1996-os, atlantai olimpiára történő kijutását, amit ő minden erővel keresztül akart vinni! Közben lemondott arról a Szabó Melindáról, aki 2003-ban elévülhetetlen érdemeket szerzett a franciák világbajnoki címében, éppen a magyarok elleni döntőben. Az nagyon fáj, hogy Laurencz azóta is mindenhol azt nyilatkozza rólam, hogy élete legrosszabb döntése volt, amikor engem választott segítőjeként!”
