– Hétfő este 0-2-ről fordítva 3-2-re legyőzték a Debrecent, ezzel eldőlt, hogy a még hátralévő két mérkőzésüktől függetlenül az élen zárják a középszakaszt is. Meglepetés vagy immár papírforma?
– Az alapszakasz után nem váratlan ez a részsiker, de az idény egészét nézve szerintem még mindig meglepetés. A rajt előtt kevesen gondolták volna, hogy ilyen jól fogunk szerepelni.
– Még a főnöke, Hudák Gábor szakmai igazgató sem, aki félve mondta ki, hogy szeretnének az első négy közé jutni. Mivel járult hozzá a remek szerepléshez?
– Elsősorban talán a játékosmúltammal. Olyan játékosokat gyűjtöttem össze, akikről tudtam, hogy képesek egymásért küzdeni. Megkönnyítette a helyzetemet, hogy csak öt és fél éve fejeztem be a játékot, a fiúk többségével még hokiztam együtt, s annál jobban nem lehet megismerni valakit, mint hogy nap mint nap együtt vagyunk a jégen és az öltözőben. Manapság az edzőknek elsősorban jó pedagógusoknak kell lenniük, tudjanak egy húsz-harminc fős csapatot folyamatosan motiválni, egymásért hajtó közösséggé formálni. Persze lényeges az erőnlét és a taktika is, de az internet korában már bármi elérhető, az ellenfelek oda-vissza szinte mindent tudnak egymásról.
–Mottót is talált ehhez: keményen, Fradi-szívvel. A régi időket idézi, mégis, nem fából vaskarika, hiszen a mai FTC-ből ön az egyedüli fradista?
–Értem a kérdést, de egy csapatnak mindig szüksége van közös identitásra, s úgy érzem, a mottónkat mindenki magáévá tette.
– Erről az egyik játékosának az esete árulkodik. Tóth Richárd február elején törött lábközépcsonttal játszotta végig a Brassó elleni meccset, gólpasszal hozzájárulva az állás megfordításához. Másfelől, profi szemlélettel viszont ezt akár felelőtlenségnek is mondhatjuk, hiszen súlyosbíthatta volna az állapotát.
– A hoki kemény sportág, olyan nincs, hogy a meccs végére az embernek ne sajogna valamelyik testrésze. Tóth Richárdnak fájt a lába, de dolgozott benne az adrenalin, senki nem kényszerítette rá, ő maga akart visszamenni a jégre. Kétségtelen, elmozdulhatott volna a törés, bár a feszes korcsolyában erre kevés az esély.
-Több kortársa meghatározó pozíciót tölt be a magyar hokiban. Majoross Gergely a MAC, Ladányi Balázs a Vasas, Szilassy Zoltán az Újpest, Gröschl Tamás a Hokiklub, ön az FTC vezetőedzője, Szuper Levente a Vasas, Szélig Viktor pedig a Fehérvár igazgatója. A palánk túloldalára kerülve is kivételes társaság?
– Akik a mi időnkben, a nyolcvanas években nevelkedtek, azok közül csak azok tartottak ki a mostoha körülmények dacára, akik imádták a jégkorongot. Innen nézve nem véletlen, hogy sokan edzőként, vezetőként is a sportágban maradtunk.
– Ön lemaradt a két legnagyobb sikerről, a szapporói feljutásról és az A csoportos szereplésről. Ez a mai napig tüske?
– Inkább már csak volt. Akkoriban nehezen éltem meg, s kerestem rá a magyarázatot. Nem voltam egy Wayne Gretzky, nekem többet kellett melóznom, szigorúbban betartanom a taktikát, jobban odafigyelnem a részletekre, mint a csapat húzóembereinek. Azzal vigasztalhatom magam, hogy ez a mentalitás már játékosként felkészített az edzői pályára.
(magyarnemzet / Novák Miklós)
