Gergely István visszavonul!
A pénteken megkezdődött (Szolnok-Honvéd 12-6) bajnoki rájátszás végeztével befejezi vízilabdázói pályafutását a Honvéd kétszeres olimpiai bajnok kapusa.
– Tehát megszületett a döntés – az utolsó bajnoki után vége?
– Igen. Az alapszakaszban az utolsó bajnokim már megvolt, és most jön az utolsó rájátszásom.
– Mi adta a végső lökést az elhatározáshoz?
– Már régebben eldöntöttem, de a végső lökést az adta, hogy azok a dolgok, amiket az aktív játék mellett csinálok, egyre jobban szaporodnak és egyre jobban is érdekelnek. Kapusként, vízilabdázóként már nincs nagyon perspektívám, válogatott nem leszek, jobban nem fogok tudni védeni, többet nem fogok akarni vagy tudni edzeni, úgyhogy hosszú távon nincs túl sok értelme, hogy sok időt töltsek el a vízben, mint kapus. Ezt az energiát, amit a védésbe és az edzésekbe fektettem eddig, inkább már a sportvezetői munkára meg a tanulásra fordítom.
– Melyik volt életed legnagyobb meccse?
– Ezt nagyon nehéz lenne meghatározni. Talán a pekingi olimpia elődöntőjére, a Montenegró elleni mérkőzésre emlékszem vissza a legszívesebben. Nem csak azért, ami akkor történt, miután beálltam, meg a csapat teljesítménye miatt, hanem a meccset megelőző több mint egy év miatt. Ahogy készültem arra a világversenyre, ahogy teljes mértékben át tudtam élni az egész olimpiát – ez pontosan olyan volt, ahogy elképzeltem, amikor még a szlovák válogatott tagjaként szerepeltem olimpiai tornán, Sydneyben. Hosszú felkészülés eredménye volt, hogy csereként beállva segíteni tudtam a csapatot, hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Ez az élmény hitet adott nekem egész életemre. Maga az aranyérem is fontos volt, természetesen, de számomra az az út volt igazán meghatározó, amely a pekingi teljesítményemhez vezetett.
Nagyon sok mindenbe belekezdtél a pályafutásod utolsó éveiben, mi az, ami az igazi irány lesz? Hogyan tovább?
– A sportvezetői pálya vonz. Fontos nekem, hogy Benedek Tibi mellett ott lehetek mint csapatvezető és kapusedző, mindkét dolog nagyon érdekel. Hálás vagyok azért, hogy Tibi ennyire megbízik bennem és ilyen fontos munkát végezhetek. A csapatvezetői tevékenység talán közelebb áll hozzám, ez inkább az, amit eddig is tanultam. A kapusedzői munka egy picit más terület, de azt meg azért szeretem csinálni, mert még kötődöm a „kapuskodáshoz”, és azt a rutint, tapasztalatot, amit sikerült összeszednem a pályafutásom során, nagyon jó másoknak átadni. Kapusedzőként azt szeretném elérni, hogy akikkel foglalkozom, érjék el azt a szintet már 25 évesen, amit nekem 30 éves koromban sikerült. És azt, amit most 38 felé közeledve tudok, a fejemben van, ők legkésőbb harmincas korukban tudják. Ha ez sikerül, akkor a segítségemmel jobbak lehetnek, mint amilyen én vagyok/voltam.
(Forrás: VLV.hu)
