Görgényi István: Az ausztrál hölgyek kárpótoltak az elmaradt aranyéremért!
Az 1972-es, müncheni olimpián második helyen végzett magyar vízilabda válogatott egyik legmarkánsabb tagja dr. Görgényi István. Ő azon öt játékos egyike, akik az 1976-os, montreali játékokon győztes nemzeti együttesben már nem kaptak helyet.
Később edzőként itthon és külföldön komoly sikereket ért el, amelyek közül a legrangosabb az ausztrál női vízilabda válogatott olimpiai győzelemre vezetése volt.
Görgényi ráadásul több területen is képes kiemelkedőt alkotni: előbb éveken át, még Magyarországon csoport- és családterapeutaként hívta fel magára a figyelmet, az utóbbi években – már Ausztráliában éas Magyarországon – csoportdinamikai szempontú mérkőzés-elemző filmeket készít, előadásokat tart, konzultációkat vezet.
A jogászdoktor Görgényi Istvánt Retek utcai lakásában sikerült utolérni, ahol hosszan beszélgettünk.
– Nagyon sok embernek tartozom hálával sportpályafutásommal kapcsolatosan, aki 1995 és 2008 között Ausztráliában éltem, azóta kétlaki életet élünk: június közepétől szeptember közepéig Ausztráliában dolgozom, a többi időt Magyarországon töltjük. 1957-ben, a Budapesti Honvédban még versenyzőként is láthattam a „delfinkirályt”, Tumpek Györgyöt, aki az edzőm is volt. Bár úszóként kezdtem, legbelül mindig is a póló izgatott. 1961-ben azután végképp a vízilabda mellett tettem le a voksomat. A Honvédban Hevesi Istvántól és Brandi Jenőtől egyaránt rengeteget tanultam. A felnőtt csapatban 1964 Karácsonyán, az MNK-döntőben mutatkozhattam be. Akkoriban kezdett sokkal mozgékonyabb játékká válni a vízilabda.
– Ez a tendencia kedvezett az Ön stílusának, s hamarosan be is került a felnőtt válogatottak közé.
– Markovits Kálmán nagyszerű edző volt, ő hívott be először a keretbe. Rendszeresen én úsztam a kezdéskor a labdára, mivel a világ leggyorsabb játékosai közé tartoztam a 100 méteren elért 55,2 másodperces egyéni csúcsommal. Az úszóknál is szóba kerültem az 1968-as, mexikóvárosi olimpia előtt, én azonban megmaradtam a póló mellett.
– Kilencvenhatszor ugorhatott a medencébe válogatottként…
– Az Apostol utcában lakott akkori kapitány, Rajki Béla bácsi egy nagyon erős mag – Molnár Endre, ifj. Szívós István, Kásás Zoltán, Cservenyák Tibor, Konrád Ferenc, Sárosi László, dr. Bodnár András, Faragó Tamás – köré építkezett. Ám a szépség nem volt elég Münchenben, ezért lett csak második Magyarország.
– Rajki ment, Gyarmati Dezső jött.
– Gyarmati Kárpáti Gyurikával jó hangulatot teremtett, visszaadta a hitet, ráadásul jól menedzselte az együttest. Ennek a gárdának a legszebb két éve minden kétséget kizáróan 1973 és 1974 volt. Olyan játékkal (nyertünk Vb-t és Eb-t), mint a fénykorukban lévő brazil labdarúgók.
– 1975-ben azután mégis alább adták.
– Ekkor jött az okoskodás, hogy nem jó az olimpia előtt megnyerni a világbajnokságot. Engem egyébként sokkolt, hogy Gyarmati egyik napról a másikra kihagyott a válogatottból, majd a csapat lázongását látva, három nappal később visszavett. Én sem úgy játszottam, ahogy szoktam, a válogatott pedig második lett.
– 1976-ban tovább folytatódott a kálváriája.
– A kapitány nem vitt ki Montrealba, lemaradtam az aranyéremről. Ha ott vagyok, alighanem abba is hagyom a játékot, így viszont tovább küzdöttem. Hetekkel az 1980-as, moszkvai olimpia előtt Gyarmati megint visszahívott, majd ismét kihagyott az utazók közül.
– Ön 1977-től 1982-ig Tatabányán játszott, majd visszavonulása után két területen is eredményesen tevékenykedett.
– Jogot végeztem, a szakdolgozatomat pedig kriminológiából írtam, ezért jártam rendszeresen anyaggyűjtésre a Pest Megyei Kórház szociálpszichiátriai osztályára 1976-ban. (Annyira megragadott, hogy két évigott, majd a Kútvölgyi Kórház Pszichiátriai Osztályán dolgoztam, mint szociális munkatárs, család- és csoportterapeuta). Közben 1984-ben megbíztak az Újpesti Dózsa edzői teendőivel, ahol a sikerek mellett igen fontos tapasztalatokat szereztem az 1990-ig terjedő időszakban. Már akkor is kerestem a jobbnak tűnő megoldásokat. Kinevettek, amikor bevezettem a tornatermi edzéseket, az 1985/86-os bajnokságot viszont az Ú. Dózsa nyerte, a BEK-ben pedig harmadikok lettünk. A megfiatalított csapatommal 1988/89-ben bajnoki döntőt vívhattunk a Vasassal.
– A sikerek után 1990-ben külföldre távozott.
– Két szavazattal lemaradtam a szövetségi kapitányságról. Ekkor kapóra jött a francia Nice ajánlata, ahol négy évig dolgoztam – eljutottunk Európa legjobb négy együttese közé. Végül a klub anyagilag összeomlott… .
– Miért éppen Ausztráliára esett a választása?
– A Melbourne-i junior vízilabda edzőközpont létesítésére szerződtettek, de az is bennem motoszkált, hogy később hátha válogatott edző lehetek. Elismert voltam, tiszteltek, megbecsültek. Előbb létrehoztam a Központi Sportiskolához hasonló Intensiv Training Centert, majd rám bízták a férfi ifjúsági, később pedig a junior válogatottat is. 1998-ban választhattam a férfi és a női felnőtt válogatott közül, s én a nők mellett döntöttem, mert bennünk potenciálisan több esélyt láttam.
– Be is jött a tippje, hiszen 2000-ben Ausztrália nyerte a női pólósok olimpiai bajnoki címét.
– Tizenhétezer néző előtt játszottuk a döntőt az USA ellen, amelyet az utolsó másodpercben lőtt góllal nyertünk meg 4-3-ra. Ott volt az ausztrál miniszterelnök, a monacoi herceg és még sok világhíresség. Ez az olimpiai aranyérem befoltozott bennem egy régi, fájó sebet, amely 1976, az elvesztett aranyérem óta folyamatosan ott lüktetett bennem. 2004-ig maradtam az ausztrál női válogatott élén úgy, hogy a kétezres győztesekből mindössze ketten maradtak, így teljesen új csapatot kellett építenem. Mivel sokkal kevesebb támogatásban volt részünk, így csak a 4. helyi jutottunk az athéni olimpián. Ezzel gyakorlatilag be is fejeztem az edzői pályafutásomat. Elsősorban azért döntöttem így, mert a póló a sokmozgásos játék helyett mindinkább elment a vízi birkózás irányába és ez nekem nem tetszett.
– Mivel foglalkozik amióta felhagyott a vízilabdázással?
– A szociálpszichológia került előtérbe, ahol egy (csoport-életmodellt) fejlesztettem ki (Hunting Territory, Vadászterület néven). Territoriális lények vagyunk, a csoportok sikeressége attól függ, mennyiben működnek együtt a csoport-tagok, hogyan ismerik el (egymás) területi és a döntéshozatali igényét és miként tudnak egymással együttműködni? 2005-ben sikerült létrehozni a „Hunting Territory Institute” nevű intézményt, amely a mai napig működik. Ausztráliában, Angliában és Amerikában is előadásokat tartok menedzser továbbképző egyetemeken és nagy vállalatok vezetőinek, akik közül számosan meghívnak a saját cégeikhez is tanácsadásra. Ezzel a területtel itthon is foglalkozom 2008 óta.
– Ebből a munkásságából a sport is profitál?
– Benedek Tibort annak idején én fedeztem fel a KSI-ben, ahonnan elcsaltam Újpestre. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Amikor 2013 elején ő lett a három olimpiát nyert Kemény Dénes utóda a magyar férfi vízilabda válogatott élén, őt is megtanítottam a módszerem lényegére.
– Korábban említette, sok embernek tartozik köszönettel…
– Rusorán Péter a Vasasban volt nagyszerű edzőm, Lemhényi Dezső viszont egyetlen napig sem irányított, mégis hálás vagyok neki. Meggyőződésem, hogy az egész magyar vízilabdás társadalom adósa Butykónak. Kis József vitt 1984-ben az Újpestbe, ahol nagyszerű partnerem volt. Okvetlenül szólnom kell Dubecz Józsefről is, hiszen a Testnevelési Egyetem tanára hozta be a sportágba azt a fajta fizikai felkészítést, amely nélkül ma már sehol nem lennének legjobbjaink.
(Budai Polgár/jochapress.hu)
