Grosics: A világbajnoki döntő elvesztését nemzeti tragédiaként éltem meg!

A magyar sportsikerek hatalmas tárházában is külön fejezetet foglalnak el labdarúgóink. Konkrétabban pedig az ötvenes évek kiválóságai, elsősorban persze az „Aranycsapat” játékosai. Ilyen szerencsés ötvözete a tehetségeknek és a hasonlóan magas szinten teljesítő zongoracipelőknek jó, ha egy évszázadban egyszer jön össze azonos időszakban. (I. rész)

E sorok írójának korából kifolyólag, egy áldozatkész nagybácsi jóvoltából arra is adódott lehetősége, hogy ezt a valóban világszínvonalat képviselt válogatott együttest többször is láthatta a Népstadionban. Így természetesen a kapuban a „Fekete Párduc”, Grosics Gyula parádés védései láttán is tapsolhatott a rendre 80-90 ezer néző egyikeként.

Azután mivel minden pályafutásnak egyszer vége szakad, így Grosics is visszavonult 1962-ben. Ám miként egész pályafutása, úgy a zöld gyeptől, a társaktól való elköszönése is mellőzött minden szokványosságot. Mivel élete későbbi évtizedeiben – egészen közvetlenül közel a 2014-ben bekövetkezett haláláig – is laza, de folyamatos kapcsolatban sikerült vele lennem, így a korábbi beszélgetésekből, illetve konkrét interjúkból igyekszem életszerű képet felvázolni erről a sok szempontból nézve is kivételes egyéniségről.

Grosics 78 éves korában

Grosics élete már egészen kisgyermek korától tele volt izgalmas eseményekkel. Hároméves lehetett, amikor felcsimpaszkodott egy tehervonatra, ahonnan úgy kellett „leudvarolni” őt. Még nem volt hat esztendős, amikor a balatonakarattyai strandon belökték a mélyvízbe, s csak nagy kapálódzásokat követően, vízzel jól megtelve úgy sikerült partra kerülnie, hogy végső erejét megfeszítve belekapaszkodott egy férfi lábszárába.

Arról már majd mindenki tud, hogy édesanyja egészen kiskorától papnak szánta őt. Erre így emlékezett:

„A harmadik utcából a tizenegyedikbe költöztünk, így még közelebb kerültem a templomhoz, ahova rendszeresen jártam a vasárnapi misére. Egy vasárnap reggelen előtte még biciklizni indultam, amikor a pályánál összefutottam a Komáromba, meccsre induló teherautó előtt várakozó játékosokkal. Addig tébláboltam ott, amíg kiderült, hogy mindkét kapus katona és egyiket sem engedték ki a laktanyából. Ekkor szólalt meg az egyik vezető, Pfluger Dezső, hogy ha nincs Pap (az első számú kapust így hívták), jó lesz a ministráns is” – mivel rólam köztudott volt, hogy rendszeresen ellátom az oltárszolgálatot.

„Mielőtt feltuszkoltak a teherautóra, egy kortársamnak átadtam a biciklimet azzal, hogy vigye haza és tudassa a szüleimmel, hogy Komáromba mentem. A vezetők pedig közölték, ma én fogok védeni, mert nincs más. Ekkor tizenötödik évemben jártam és 178 enti magas lehettem, szemben a távollévőkkel, akik ütötték a százkilencvenet. A lényeg az, hogy 2-1-re győztünk, engem pedig otthon irgalmatlanul letoltak az engedély nélküli kimaradásért.”

Grosics Gyula és Puskás Ferenc

Ezzel az eseménnyel gyakorlatilag véget is értek a papi pályára történő előkészületek, hiszen a foci attól kezdve mindent háttérbe szorított.

„Valóban a védés lett a legfontosabb, és nem is indokolatlanul, hiszen már 1943-ban el akart vinni a Vasas, de a Dorog olyan nagy lelépési díjat kért értem, amit az angyalföldiek nem tudtak megfizetni. A következő, meghatározó esemény 1944-ben következett be, amikor is leventeként, hatalmas kacskaringókat követően, egészen Salzburgig jutottam, ahol amerikai fogságba kerültem. Hónapokkal később sikerült onnan megszöknünk és kalandok sorát követően, 1945 augusztusában visszaérkeztem szülővárosomba. A labdarúgók vezetői egyheti edzésmunkát követően már beállítottak a Tatabánya elleni visszavágóra, amely találkozó az NB I-be történő feljutást volt hivatott eldönteni. Összesítésben nyertünk és megérkeztünk az élvonalba.” 

Ahol az első évben simán bennmaradtak, a másodikban viszont a Győrrel szemben kialakult holtversenyt követően kiestek. Őt pedig elvitte Budapestre a MATEOSZ, ahol bekövetkezett az első, nagyobb ballépés.

„1947-ben két, 1948-ban pedig három alkalommal lehettem válogatott. Először egyébként 1947 augusztus 20-án szerepelhettem a legjobbak között, az Albánia ellen 3-0-ra megnyert mérkőzésen. A bajok 1949-ben kezdődtek, amikor is a MATEOSZ több játékosával együtt én is a disszidálást terveztem. Ám idő közben a dolog kitudódott, s pechemre egyedül én mentem el a Nagyvásárcsarnok elé, a megbeszélt találkozóra. Háromnegyed órás ácsorgás után megszólított egy úriember és egy terepjáróba invitált. Először azzal hitegettek, higy elbvisznek Doirogra, de végül az ÁVÓ Andrássy úti bázisára vittek, Hosszú hetekig ki, s bejártam ott, de az ismételt puhítás ellenére sem írtam alá a beszervezési nyilatkozatot.” 

Amint Gyula bácsi elmondta, örült, hogy ennyivel megúszta, mert az ÁVÓ-nál ennél sokkal komolyabb gondjai is adódhattak volna. Így viszont védett az NB I-ben, később a MATEOSZ helyett a hasonló hátországgal rendelkező Teherfuvarban. Az újabb fordulatra 1950-ig kellett várnia.

Grosics és Jeney László

„Ebben az évben igazoltam a világ később egyik legjobb klubcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, ezzel egyidejűleg a válogatottbeli helyem is megerősödött. Mivel a sport révén kivételezett helyzetbe kerültem, így az átlagemberek számára elképzelhetetlen élmények sokasága is zúdult rám a következő években. A kiugró eredmények sorát az 1952-es, helsinki olimpia nyitotta meg, ahol a döntőben a nagyon erős jugoszlávokkal szemben kiharcolt 2-0-s végeredmény egyben az olimpiai aranyérmet is jelentette számunkra.”

A győzelmi sorozat pedig a következő két évben is folytatódott, egészen Bernig, a világbajnoki döntőig. Előbb azonban még egy kicsit elidőztünk az olimpiai döntőnél.

„Eddig nem sokan tudtak rólunk, Helsinkiben viszont már szerte a világban felfigyeltek ránk. Előtte is úgy gondoltam, hogy valamennyi sportoló életében a legnagyobb dolog az ötkarikás játékokon való részvételi lehetőség, az aranyérem birtokában pedig ez az érzés még erősebbé vált bennem. Tényleg keményen meg kellett küzdenünk minden egyes gólért és győzelemért. A románok ellen különösen nehéz dolgunk volt, mert a bíró az a szovjet Latisev volt, aki tíz évvel később, a chilei világbajnokságon Tichy Lajos szabályos góljának érvénytelenítésével tönkretette nemzeti együttesünket. Helsinkiben végül csak felállhattunk a győzelmi dobogó legfelső fokára; a Himnusz meghallgatása számomra semmihez nem hasonlítható élményt jelentett.” 

Az angolokkal szembeni kettős, a Wembleyben kiharcolt 6-3 majd 1954 tavaszán a Népstadionban kialakult 7-1 az addig verhetetlennek hitt angolok elleni, valóban világraszóló sikerekről nagy örömmel a hangjában beszélt, mind ahányszor a téma szóba került. Annál nagyobb letargia lett úrrá rajta, amikor az 1954-es, svájci világbajnokságra kellett emlékeznie.

„Semmihez nem mérhető, óriási kudarcként éltem meg a világbajnoki döntő elvesztését, hiszen abszolút favoritoknak számítottunk! A megelőző négy és fél év eseményei mind azt valószínűsítették, hogy mienk lesz a világbajnoki trófea. Annál nagyobb csalódás volt a németek ellen elvesztett utolsó 90 perc, ami a világ magyarságának és nekem személy szerint is mérhetetlen szomorúságot okozott, amit a tragédiánál enyhébb szóval nem illethetek. Egész életem során még egyszer kerültem ilyen letargikus hangulatba, amikor a lakásomba betörve szinte minden, értékes relikviámat elvitték a gazemberek.” 

A teljes cikk a mob.hu oldalán olvasható