Gyarmati Dezső: Egyik olimpiai bajnokságomnak sem tudtam igazán örülni!
Gyarmati Dezső (Fotók: JochaPress)
Egyszer régen olvastam a ma már csak emlékeinkben élő Képes Sport egyik lapszámában egy írást a sokoldalú Peterdi Páltól, amelynek első mondata így szólt: „Hatalmas, széles vállú fiú ez a Dezső!”
Ez a mondat valamiért mélyen elraktározódott bennem, s amikor vagy negyvenvalahány esztendeje először találkoztam a magyar vízilabdázás egyik legnagyobb egyéniségével, megnyugodva konstatáltam, hogy Peterdi állítása megfelelt a valóságnak.
Peterdi Pál neve még egyszer előtérbe került a későbbi évek során. Gyarmati Dezső ugyanis speciális módját választotta az interjú adásának. Amikor felkértem, nyilvánuljon meg a magyar olimpiai bajnokokról szóló könyvemben arra kért, készítsek el egy összeállítást abból a könyvből, amelyet azután nekem baráti ajánlással dedikált is. Az egész életét átölelő, vastag példányt pedig nem más jegyezte, mint Peterdi Pál, mégpedig „Gyarmati sors” címmel.
Gyarmati első tizenöt éve idillikus környezetben, a Németvölgyi út 26-ban és környékén telt el. Létét három fő tényező határozta meg: szülei vallásossága, a mindenben tökéletes, rá nyomasztólag ható bátyja jelenléte és maga a környezete. Amint írja „Szülőfalum, a Németvölgyi út és környéke”. Természetesen az iskolai cserkészcsapatban is benne volt, miközben öt sportágban iskolaválogatott lett. Úszni magától értetődő módon megtanult, de mellette sokáig kacérkodott az ökölvívással, kézilabdázott, jégkorongozott és természetesen pólózott is. Az úszást meglehetősen hamar, már 1938-ban, tizenegy évesen elkezdte. Ez év nyarán figyelt fel rá és igazolta le a Császár uszodában, azaz a „Csasziban” Mészáros János a BBTE úszói közé.
Az élete végéig sem derült ki miért, de fél év múlva a „szakállas Mészáros” kirúgta, ezután két évig eltűnt az uszodák környékéről is. Elsősorban a kézilabda és az ökölvívás maradt neki ezekre az évekre. Szüleinek nem tetszett a bunyó, amiről azonban csak többszöri rábeszélés után mondott le. A kézilabdában viszont egyre sikeresebb lett, tizenöt éves korában már az NB I-ben játszott, a II. kerületi BLE levente csapatában. „Nem szerettem igazán a kézilabdát” vallotta be, s bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy visszatért az uszodába. A KISOK bajnokságon Mészáros Béla hívta a MAC-ba, végül a Gammában állapodtak meg. Varga Richárd után 1942-ben dr. Bozsi Mihály lett az edzője, akinél kevés volt az úszás, pólózni is kellett. Egy év múlva már a Gammában védett, a csapat pedig felkerült az I. osztályba. 1944-ben nem estek ki, a háború végére viszont feloszlottak.
„Közben a tanulmányaimmal koránt sem úgy haladtam, ahogyan kellett volna, pedig nem voltam buta, csak lusta. A sportbeli sikereim leginkább arra voltak jók, hogy azok révén sorban cserélgethettem a gimnáziumokat. A Mátyásból az Árpádba, majd onnan az Arany Jánosba mindig úgy sikerült továbblépnem, hogy megígértem: ha nem buktatnak meg, akkor elmegyek…Így csak eljutottam az érettségiig.”
Mellette egyik legjobb barátja, dr. Kárpáti György
A vízilabdás folytatást a MAFC jelentette Gyarmati Dezső számára, miközben mind jobban érdekelték a nagyvilág eseményei. Édesapja elintézte, hogy 1946 őszén Angliába mehessen, egy adventista kollégiumba. Röviddel később a londoni Kingsbury Clubban vízilabdázott. „Ott lettem jó pólózó” állítja. 1947 nyarán onnan érkezett Párizsba, hogy a Főiskolai Világbajnokságot nyerő magyar csapatban szerepeljen. Még abban az évben jött a felnőtt Eb, Monte Carlo, a csőddel egyenlő ötödik hely. Utána az új kapitány, Németh János hívta haza: a MAFC, az MTK és az UTE közül az utóbbi igazolta le. Londonba azzal a titkolt tervvel utazott ki, hogy amint megnyeri a magyar válogatott a vízilabda tornát, ő azonnal továbbutazik Amerikába, ahol reményei szerint majd tárt karokkal várják.
Az 1948-as olimpia viszont csak fél sikert hozott: elúszott a remélt olimpiai aranyérem, ő maga pedig többszöri „utazhatnékja” ellenére sem vágott bele az amerikai kalandba. Igaz, először nem jött haza, hanem a pályaudvaron figyelte, amint társai beszállnak, majd elvonatoznak, ám három nappal később már jelentkezett Hegyi Gyulánál, az olimpiai küldöttség vezetőjénél. Mindenféle ígéretet megkapott, ami a későbbi nyugati utazásait illette volna, ám mire hazaért, ezeket már elfelejtették. Így azután itthon ragadt.
Az UTE és a Vasas uralták a hazai pólós bajnokságot. Érdemi fejleménye volt életének, hogy 1950-ben megházasodott, feleségül vette Székely Évát.
A pólós válogatott keretbe csak Puskás Ferenc, Bozsik József és Czibor Zoltán együttes közbenjárására került vissza. Így végül ott lehetett az 1952-es ötkarikás játékokon, Helsinkiben, ahol először lett olimpiai aranyérmes. Amint írja „Három olimpiai bajnokságot nyertem, de egyiknek sem tudtam igazán örülni!” 1952-ben édesapja súlyos betegsége, 1956-ban „az októberi napok szépsége és a novemberi napok gyásza”, 1964-ben pedig a válása volt az üröm az örömben.
(MOB.hu / Jocha Károly – folytatása következik)
