Gyimes Zsolt Iglói Mihályról: „Az edző szeme a legpontosabb mérőeszköz”

A Magyar Edzők Társasága felkérésére dr. Gyimes Zsolt atléta szakedzővel, a Testnevelési Egyetem docensével beszélgettünk arról, hogy Iglói Mihály módszerei miért voltak forradalmiak az ötvenes, hatvanas években, milyen hatásuk van a mai napig, és mennyire ivódtak be a sportágba itthon és külföldön.

Gyimes Zsolt

Menyire ismeri a szakma itthon Iglói Mihály módszereit?

A helyzet árnyalt. Vannak olyan edzők, akik versenyzőként maguk is közelről figyelhették meg Iglói módszereit, gondolok itt Török Jánosra vagy Zemen Jánosra, és többek között például nálam is az intervall alapú edzések jelentik mindennek az alapját. Egyáltalán nem állítható, hogy a szakma itthon ne ismerné Iglóit, inkább úgy mondanám, vannak edzők, akik követik, és vannak, akik kevésbé, esetleg vegyítik más módszerekkel, egyszerűen azért, mert más a filozófiájuk. A Testnevelési Egyetem edzőképzésén természetesen tanítjuk, de edzője válogatja, ki melyik edzésmódszert és mennyire alkalmazza.

Milyen edzésmódszerek vannak?

Az egyik a már említett intervall alapú, résztávos edzésmódszer, ez viseli Iglói nevét, bár valójában a németek kezdték el alkalmazni a huszadik század harmincas éveiben, Woldemar Gerschler volt az első. Aztán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján erre építette fel a felkészülését a csehszlovák Emil Zátopek is. Iglói egy lengyel hosszútávfutót figyelt meg, aki kétszáz méteres résztávokkal készült fel. Megtetszett neki, így alkalmazni kezdte előbb magán, majd a tanítványain, és abban volt forradalmi, hogy átformálta a saját elképzelései szerint. A másik az ún. long-steady running, amely a hosszú tartós futásokra alapoz, ezt is sokan szeretik és alkalmazzák.

Az intervall módszerrel Iglói tanítványai világcsúcsokat ért el. Van hátulütője a módszernek?

Az általános nézet, hogy a sok intervall futás anaerob jellege miatt savasodáshoz vezet, korai csúcsformát és korai kiégést eredményezhet. Szerintem ebben van igazság, az anaerob edzésekkel vigyázni kell. Fiatal korban az Iglói-módszer szinte merénylet a sportolók ellen, biztonságosabb hosszú, tartós futásokkal felépíteni az állóképességet. Iglói a hosszú futásokat nem szerette, és nem is alkalmazta őket. Szerintem az ő módszerével nehéz hosszú éveken át fenntartani a csúcsformát, mivel rendkívül megterhelő. Ezért nem vagyok benne biztos, hogy Iglói Mihály jó utánpótlásedző lett volna, ugyanis az ő intervall-módszerét egy idő után már nem nagyon lehet fokozni. Az tipikusan felnőttek edzésére volt alkalmas.

Mennyire számított forradalminak, amit kifejlesztett?

Főleg a résztávok hosszában, mert addig főleg négy-ötszáz méteres távokkal készültek a futók, Zátopek például hatvan darab négyszáz méteres futással készült a maratoni távra. Iglói újítása abban állt, hogy száz és kétszáz méteres résztávokat vezetett be, ezekből viszont nagyon sokat futtatott a tanítványaival, közben pedig könnyű joggolást, kocogást iktatott be pihenő és regeneráció gyanánt. Mivel a táv rövid volt, a szervezetben nem halmozódott fel annyi tejsav, és a pihenők során az is elillant. A másik, hogy variálta az edzéstempót. Voltak speciális elnevezései, mint amerikai korszakában az easy, a fresh, a good vagy a hard, amelyek a sebességet jelentették. Ez egyébként jól jelzi, hogy külföldön, főleg a tengerentúlon Iglói talán jobban elismert lett, mint itthon, amin szerintem érdemes lenne elgondolkodnunk. Iglói ezeket a sajátos tempókat folyamatosan variálta, amely azt eredményezte, hogy a futás más-más izomrostokat vett igénybe. Számos amerikai edző még ma is használja ezt.

Iglói módszerének milyen hatása van a mai atlétikára?

Főleg nemzetközi szinten vannak követői, közülük is kiemelkedik az amerikai Joe Douglas, aki a tanítványa és a kollégája is volt. A sportolók közül említhetném az elmúlt évekből Khadevis Robinsont vagy Duane Solomont is, akik bizonyítják, hogy az Iglói-módszer a mai napig él. A nyolcvanas években a tatabányai Kiss György is Iglói Mihály követőjének volt tekinthető, aki a hatvanas években maga is futott, olimpikon volt. Emlékszem, figyeltük, ahogy a tanítványai – Szalai „Gyapi” István, Zöld László, Reichnach Ferenc, Pocsai Tamás – hogyan futnak száz métereket a futófolyosón, aztán kocognak vissza. Az előbb említett négy középtávfutó közül egyébként az első kettő az 1982-es, ma is élő 4×1500 méteres országos csúcstartó váltó tagjai voltak. Ma is van hatása, példaként Vindics Balázst, Zemen János tanítványát említeném, akik szintén az intervall-módszerrel készülnek.

Ön szerint miért nem volt később senki olyan hatékony a módszerrel, mint maga Iglói?

Mert az ötvenes években Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László sikereihez mindenképpen kellett Iglói Mihály karizmája, szuggesztív egyénisége, aki egyébként maga is futó volt, országos bajnok és olimpikon. Legendás az a történet, amikor kint maradt a havon edzeni a tanítványaival a Margitszigeten. Ez a mai napig hatással van számos edzőre, mert azt jelképezi, hogy egy elkötelezett edző mennyi mindent megtesz a tanítványaiért.

Mi az, amit ma is használnak belőle?

Például a rövid résztávokat, ami tipikusan Iglóihoz köthető, mint ahogy az is, hogy sosem használt órát, mindig a tanítványai mozgásából ítélt, és az alapján nyúlt bele az edzésbe, ha szükségét érezte. Ezt egyébként a tengerentúlon Joe Douglas is alkalmazta. Az edzők egyébként többnyire stopperórát használnak, és ma már a technika fejlődésének köszönhetően tejsavmérő eszközöket is, de a mozgás megfigyelése zseniális módszer, hiszen az edző szeme a legfontosabb mérőeszköz. Különleges érzék kell hozzá.

Iglói módszere miért népszerűbb külföldön, mint itthon?

Azért ezek is finomodtak az évek alatt, de ennek talán az lehet az oka, hogy Iglói Amerikában lett kiforrott, átgondolt és tudatos atlétikaedző, már a hatvanas években. Magyarországon valószínűleg azért nincs róla annyi információ, mert nem szerette, ha figyelik az edzéseit és a módszereit, pláne. ha jegyzeteket készítenek róla. Nemcsak ő maga nem publikált cikkeket, de később más sem, Amerikában viszont felfigyelt rá a szakma, kutatták, leírták és rendszerezték. Itthon azok ismerték, akik közvetve vagy közvetlen módon kapcsolatba kerültek vele és a módszereivel, így volt személyes tapasztalatuk. Volt, aki használta, de mivel nem születtek publikációk, a magyar edzők nem is ismerhették olyan részletesen. Iglói csak az edzésnaplóiba írt sokat, azt viszont csak ő értette igazán. Ha valamit nem kutatnak, akkor a tudás előbb-utóbb a múlt ködébe vész, de azt Amerikában Iglóival kapcsolatban nem hagyták. Ez pedig kicsit önkritika is, hiszen itthon mi is megtehettük volna.

(MET / Vincze Szabolcs)