György Anna: Csik Jánostól tanultam a legtöbbet

Az írás legelején szeretném leszögezni több évtizedes tapasztalataimra alapozott véleményemet, amely szerint a korábbi válogatott kézilabdázónő, György Anna egy tetőtől talpig tisztességes, becsületes valaki. Ezt követően viszont egy kicsit zsörtölődnék is, hiszen beszélgetésünk ismételten „kialkudott” időpontjaikor mindig jelentkeztem, ám Annuska mindig oda lyukadt ki, hogy kér még egy óra halasztást, azután megint még egy órácskát és ez így ment több napon keresztül. A halogatásoknak csak nagy sokára árulta el a valódi okát.

György Anna

– Igen, így van, mindig közbejött valami. Egy kertes háznál különösen így van ez. Ráadásul most két kertet is nekem kell egyenesben tartanom, mivel a tőlünk két kilométernyire lakó édesanyám már nem tud megbirkózni a tavaszi munkákkal. Így két helyen is folyamatos tűzoltásban vagyok, legutóbb éppen egy vad szederfát kellett kivágnom némi segítséggel.

Azután csak vonalba kerültünk egyidejűleg mindketten és onnan kezdve már elsősorban szeretett sportágáról folyt a diskurzus.

– Mint legtöbbeknél, nálam is egy testnevelő tanár volt, aki rávezetett a kézilabdázásra. Akkor még csak egy általános iskola működött Biatorbágyon, ahol a fizika-testnevelés szakos Baktai András találta ki, hogy kézilabdázzunk. Az úttörő olimpián hetedikesek voltunk és mentünk egy kört. Ott figyelt fel rám Hudi István, aki az MTK-ba vitt. Egy év múltán ott megszűntek a lehetőségek, mi pedig vele továbbléptünk a BVSC-be, ahol fél év sem adatott nekünk. A harmadik állomást a Taurus jelentette, ahonnan 15 éves koromban Szemes László hívott az Építőkhöz.

– Úgy tudom, más klubok is felfigyeltek már akkor Annára?

– Valóban, például a Vasas is vitt volna, de végül nekem az Építők tetszett leginkább. Jó játékosok voltak ott, mint például Bajor Judit, Bonyhádi Klára, Szemenyei Márta és Vad Katalin, hogy csak néhányat említsek. Akkor Hikádé Pista volt a vezetőedző, a fiatal tehetségek pedig folyamatosan érkeztek. Bori Mariann, Nagy Anikó, Lengyel Magdi, Gonda Zsuzsa és mások is. Bár nemsokára Cséfay Tibor behívott egy korosztályos Budapest válogatott edzőtáborba, akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy később valamire vihetem.

– Mikor kezdett ráébredni, hogy sikeres játékos is lehet?

Török Bódog (fotók: JochaPress)

– A junior világbajnokságra már kivitt Berendi József, de az 1978-as felnőtt vb-t követő időszakban még mindig csak a tehetségek között emlegettek. Akkoriban bizony sok és nagyon jó magyar játékos játszott az NB I-ben, s bizony csak középtávolról mertem figyelni, amit 1978 végéig a világhírű edző, Török Bogyi bácsi elért a felnőttekkel. Bogyi bácsit nem szabad elfelejteni, mert ő valóban egy kivételes egyéniség volt, emberileg és szakmailag egyaránt. Őt mindenki tisztelte és szerette, ezt nagyon szeretném hangsúlyozni.

– Azután Bogyi bácsi befejezte, az új kapitány, Lele Mihály pedig Önt 17 évesen behívta az 1980-as, moszkvai olimpiára készülő játékosok közé.   

– Egy felkészülési tornára, Bulgáriába ki is jutottam, de az olimpia még nekem „magas” volt. Edzőpartnerként igyekeztem megfelelni. Az én időm igazán az újabb kapitánynál, Csik Jánosnál jött el. Nála az 1982-es, neubrandenburgi torna volt a felvezetés, majd decemberben már a világbajnokságon is játszhattam. Csik Jancsinál emberileg és szakmailag is nagyon sokat tanulhattam. A jó rajt megalapozta a hosszú éveken át tartó válogatottságom stabilitását. Bár számos statisztika forog közkézen, de én a magam számításához ragaszkodom, amely szerint 282 alkalommal léphettem pályára a nemzeti együttesben. Legjobban talán 1986-ban játszottam, amikor a hollandiai világbajnokságon a látottak alapján a világválogatottba is beválasztottak. Ekkor Gódorné Nagy Marianna és Szilágyi Katalin volt a másik két, leginkább „húzó” embere az együttesnek. Én egyébként amolyan „áthidaló” játékosnak tartom magamat, hiszen a korábbi generáció legjobbjaival (Sterbinszky Amál, Vadászné Vanya Mária, Angyal Éva) éppen úgy együtt játszhattam, mint a következő idők legjobbjaival, Kökény Beával és a többiekkel.

Csik János

– Pályafutása utolsó állomását a Vasas jelentette, ahol éppen akkor Zsiga Gyula volt az edző. Amikor befejezte, mihez kezdett?

– Valószínűleg nem a legjobb irányt választottam, ugyanis bankban vállaltam munkát és ott is ragadtam vagy tíz esztendeig. Ekkor találtak rám Németh Helgáék és ezután újabb évtized következett Érden, ahol alsó tagozatos gyerekekkel foglalkoztam. A budaörsi klub megalakulása egy újabb kanyart jelentett, majd 2018-ban elérkeztem a pillanatnyi utolsó munkahelyemhez. Azóta ismét az érdieknél tevékenykedem és megint csak a legkisebbekkel való foglalkozás jelenti a dolgom nagyobbik részét. Különösen a hétfő, szerda és pénteki napjaim jelentenek erős elfoglaltságot. Kedden és csütörtökön pedig a sokrétű technikai vezetői feladataimat igyekszem ellátni.

– Ha össze kellene hasonlítania a nyolcvanas évek élvonalbeli csapatait, az akkori játékot a maiakkal, mit mondana?

– Akkoriban még sokkal előrébb voltunk a sportág hierarchiájában. Az élvonal csapataiban sokkal több, hasonló tudású magyar játékos szerepelt, mint manapság. Az utóbbi időszakban jelentős változás következett be, hiszen a kreativitás mindenképpen hátrébb szorult a fizikai erő rovására. Bár a külföldiek bezúdulásával nem értek egyet, azért így is felszínre tud kerülni néhány, igen tehetséges hazai fiatal is. Nekem különösen tetszik a fradista Klujber Katrin, aki nem elég magas, de mivel jól lát a pályán, így is sok gólt tud lőni, miként tehetséges klubtársa, Háfra Noémi is. Ugyancsak szimpatikus a másik gólgyáros, a váci Kácsor Gréta is. A beálló poszton hárman is igen ügyesek: Tóvízi Petra, Pásztor Noémi és Szabó Laura egyaránt képes lehet nemzetközi szintű teljesítményre is.

– Az elhalasztott olimpiai selejtezőtől mit vár?

– Meggyőződésem, hogy végül kijutunk a 2021-es olimpiára. Az oroszok nagyon erőseknek tűnnek, inkább a szerbeket gondolom verhetőknek.

– És amikor nem kézilabdázik és a kertben is „fegyverszünet” van, akkor mire jut még ideje?

– Természetesen a kézilabda meccseket minden mennyiségben megnézem a tévében. Mellette örülök, ha ritkán közvetítenek gyorskorcsolya versenyeket is, az extrém sportokat viszont kerülöm.

– És a konyhaművészettel hogyan áll?

– Azt hiszem, nem kell szégyenkezem, ha elkezdek főzni. Természetesen van kedvenc ételem is, mégpedig a rakott krumpli. Ha jók az alapanyagok, akkor nem szokott megmaradni belőle még egy kiskanálra való sem…

(jochapress / Jocha Károly)