Hanus Ágnes világbajnok: Nem vettem meg a jegygyűrűket, hanem Németországban maradtam

„Meg vagyok lepve, és egyben nagyon örülök is, hogy még emlékeznek rám” – hangsúlyozta a Frankfurt közelében élő Gleiser-Hanus Ágnes.

Nyakunkon a következő, hazai rendezésű világverseny: december 7-én, vasárnap kezdetét veszi a női kézilabdázók Európa-bajnoksága, amely magyar-horvát közös rendezésben kerül lebonyolításra. A jochapress.hu szeret emlékezni és emlékeztetni a sportág korábbi nagy sikereire. Ezért keres fel minél többeket a sportág eddigi egyetlen világbajnoki címét 1965-ben kiharcolt magyar női válogatott még élő tagjai közül. A Németországban élő Hanus Ágnes (74) személyében az utolsó, még elérhető egykori játékos is elmondta a magáét.

„Az én pályafutásom Egerből indult, Galambos János testnevelőnek köszönhetően játszhattam, és tagja lehettem az úttörőházak országos vetélkedőjén első helyezett csapatnak. Az általános után a Szilágyi Erzsébet Leány Gimnáziumban folytattam, ahol csak kosárlabda csapat működött. Így ott is játszottam, párhuzamosan pedig az Egri Vörös Meteorban  – külön engedéllyel – kézilabdázhattam is. Az érettségi évében felvettek a TF-re, ott Varga Jenő szeretett edzőnkkel a kézilabda volt a fő program, de a kosarazásról már soha nem mondtam le.”

 – A TF befejezését követően a Godbergerbe került. 

 „Igen, de Török Bódog akkor már ott nem edzősködhetett. A válogatottban viszont élveztem a bizalmát, én pedig fenntartás nélkül, mindig elfogadtam az ő meglátását, döntéseit. Ő egy lelkes, csak a válogatottnak élő, nagyon hozzáértő valaki volt, aki mindenkivel külön is foglalkozott. Akár az apánk is lehetett volna, hiszen mindennel lehetett hozzá bizalommal fordulni. Intelligens és lelkiismeretes valaki lévén, változatos kiegészítő programokat is szervezett nekünk, s bátran állíthatom, a mai korban divatba jött sportpszichológus szerepét is betöltötte.”

 – Ön ugyan kijutott az NSZK-beli, nagy magyar sikert hozott világbajnokságra, ahol végül nem lépett pályára. Mégis főszereplő lett, hiszen az akkori idők fogalmai szerint disszidált, tehát elfelejtett hazajönni. 

 „Az igaz történetet azóta minden csapattársamnak elmondtam, és ezt most megismétlem. Higgye el, előzőleg soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam Magyarországot, ezt a lépést valóban az alkalom szülte. Otthonról úgy jöttem el, hogy volt egy nagyon komoly kapcsolatom és szerettem volna egy pár szép jegygyűrűt vásárolni. Azután egy volt egri barátnőm – aki még 1956-ben elment – megkeresett már kinn, Németországban azzal, hogy egy menedzser számítana rám, s ha maradni akarok, akkor az utolsó napon, a program végeztével megvárnak a hátsó bejáratnál. A bankett, majd a vacsora is a végéhez közeledett, amikor kimentem a megbeszélt helyre és sietve távoztunk, hiszen csekély előnyöm volt a többiekkel szemben. Így percek alatt elhagytam a szállásunkat is, amiért azután a vezetők rettenetes letolást kaptak. Évekkel később bocsánatot is kértem a többiektől, hiszen komoly hátrányokat éltek meg az én távozásom következtében.”

 – Ennek immár közel fél évszázada. Azóta mi minden történt? Mi lett a vőlegényjelöltjével? És hogyan alakult a sorsa?

„A menedzser betartotta az ígéretét, az élvonalbeli Vortwaerts Frankfurtban játszhattam, mellette a Grün-Weiss gárdájában rendszeresen kosárlabdáztam is. A jelöltem is kijutott Ausztriába, ott viszont megmakacsolta magát. Azt javasolta, hogy mivel ő nem szereti a németeket, s ezért nem akar oda jönni, menjünk ki együtt Ausztráliába. Ezt meg én nem vállaltam el, mert nem akartam a világ végére elmenve a családommal való kapcsolattartás lehetőségét feladni. Ő ezután tényleg az ötödik kontinenst választotta és a mai napig is tudunk egymásról. Sajnálom az illetőt, mert – talán egy kicsit miattam is – később nem talált párt magának, egyedül maradt.”

 – Ön pedig beilleszkedett, mára már családja, unokái is vannak.

 „Még előbb egy kicsit a sportról. Harminckét évesen hagytam abba, s csak utána kezdtem el teniszezni, ami nagyon ment nekem. Olyannyira, hogy az ottani, rendkívül erős mezőnyben egy II. osztályú klubban versenyeztem. Ezt a csodálatos sportot csak 68 évesen hagytam abba, amikor protézist kellett kapnom.”

 – Szóval, akkor folytathatjuk a családjánál?

„Természetesen. 1968-ban mentem férjhez és a házasságomból született egy lányom és egy fiam is. Összesen három unokám van, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. Megszületésük óta minden évben hazalátogatunk és ott vakációzunk Egerben, ahol van egy kis házam. A régi társnőkkel is jó a kapcsolatom, elsősorban Fleckné Babos Ágival és Ignácz Ilonkával vagyok rendszeres kapcsolatban.”

 – Jelenleg milyen szerepet tölt be a sport az életében?

 „Minden valamirevaló sportközvetítést megnézek a tévében. Mivel a magyar adásokat is tudom fogni, ezért a hazai eseményekről is eléggé tájékozott vagyok. Máig is dühös vagyok az elpackázott olimpiai- és világbajnoki aranyérmek miatt.- Ezért kétszeresen is remélem, hogy a mostani válogatott egy szép eredménnyel örvendeztet majd meg mindannyiunkat.