Harc helyett végre futballozni kellene – állítja az olimpiai bajnok labdarúgó, Nagy László

Óriási készülődés, fogadkozások tömkelege, a sajtó hatalmas hátszele előzte meg a labdarúgó világbajnoki csoportselejtezőt, amely Magyarország és Románia között a csoport második helye felől volt hivatott dönteni, de legalábbis nagyban befolyásolni azt. A magyar válogatott játékosok mindenhol azt ígérték: győzünk. És mi lett a nagy fogadkozásból? Leginkább egy értékelhetetlen teljesítmény mellett elszenvedett, egyértelmű vereség. Az olimpiai bajnok, huszonötszörös válogatott, kilencszeres magyar bajnok Nagy Lászlót kértem, értékelje a látottakat.

„Egy alapvetően hamis szlogennel nem vagyok leginkább kibékülve! Ugyanis sok év óta azt hangoztatják minden szinten, hogy harcoljatok! Hát kérem, nem harcolni kell, hanem elsősorban futballozni. Ha valaki futballozik és van hozzá kellő futómennyisége, akkor az eredményes lehet. Ezek hiányában viszont még véletlenül sem!”

– A magyaroknál ebből nem sokat láttunk. Ráadásul mindjárt a meccs elején megtörtént egy kisebbfajta tragédia…

„Guzmics kétség kívül óriásit hibázott, de egy komoly csapat még ebből a sokkoló alaphelyzetből is képes kijönni. Hány, hasonló esetet lehet látni, ahol bejön egy ilyen gól és mégsem zuhan össze a csapat. Kétségtelen, Juhász Roland sérült, de Korcsmár Zsolt is játszott már belső védőt, méghozzá jobban. Ismétlem: a bekapott gól után még 88 perc volt hátra, ám semmi nem történt. Pedig a meccsek sípszótól sípszóig tartanak.”

– A magyar játékosok viszont leginkább tanácstalanul mozogtak fel, s alá. Amit nekik kellett volna tenniük, azt a románoktól láttuk viszont.

„Letámadták a mieinket, futottak, futballoztak. A leghátsó emberük, Gojan többet volt elől, mint a mi csatáraink. És akkor sem álltak le, amikor már biztos nyerésre álltak. Ennek a hozzáállásnak a jutalma volt a harmadik góljuk – megérdemelték.”

– Elgondolkodtató, hogy a külföldön játszók csapataikban sokkal többet mutatnak, mint Bukarestben tették.

„Hát persze, és nem véletlenül. Klubjaikban ugyanis a másik 8-9 játékos is fut, igyekszik minél többet adni, s ilyenkor a befejező csatárokat is könnyebb helyzetbe hozni. Ezzel nem akarom Szalait vagy Bödét – de Dzsudzsákot is említhetem – felmenteni, hiszen érdekes lenne tudni, hány métert futottak, mit tettek ők azért, hogy helyzetbe kerülhessenek?”

– Akkor most megint lezárult egy fejezet, vége a számolgatásnak, vagy még mindig van miről okoskodnunk?

„Évtizedek óta álmokat kergetünk, ez az alaphelyzet. Senki nem mer semmit egyenesen kimondani, mert akkor azt azonnal megbélyegzik. Pedig akkor, amikor látva a válogatottat, nem tudom kitalálni, mit is akarnak tulajdonképpen játszani, akkor ott baj van. És nem csak a felnőtteknél, hanem az alsóbb korosztályokban is. Az előzmények ismeretében sokkal többre nem is számíthattunk, éppen ezért különös elismerésem annak a háromezer szurkolónak, akik elkísérték a válogatottat a bukaresti katlanba.”

– Kedden Észtország az ellenfél a Puskás Ferenc stadionban. Az észtek a 94. percig vezettek Hollandia ellen, s csak egy büntető mentette meg a tulipánosokat a vereségtől. Ezek után mire számíthatunk?

„Egyáltalán nem mehetünk biztosra. Drukkerként persze győzelmet várnék, szakemberként viszont már sokkal bizonytalanabb vagyok, mi lesz a végeredmény. Nagyon úgy néz ki, a Vb-álmainkkal megint le kell számolnunk.”

– Ha érdemi beleszólása lenne a magyar labdarúgás dolgaiba, mit javasolna?

„A magyar közönség szereti a labdarúgást, ezt a „műfocit” viszont elutasítja. El kellene végre kezdeni játszani! Nem öt-hat éves gyerekekkel párharcokat gyakoroltatni, miközben kiölik belőlük a gondolkodást, a kreativitást. Nincs tudatos és következetes építkezés. Fejben mindenki nagyon okos, a gyakorlat viszont egészen mást mutat. Borzasztó kevés volt, amit a mieink Bukarestben előadtak. A legalább három-négy, további góltól kapuját megmentő Bogdánon kívül talán csak Vanczákot lehet kiemelni. A többiek még hármas osztályzatot sem igen érdemelnek. Nem ötös, tízes skálán…