Hatvan év emlékeit hozta fel a kosaras kiesési rangadó…
Egyik kedves tanítványom meghívott a MAFC-Szeged NB I-es férfi kosárlabda mérkőzésre. Hatalmába kerített a vágy, hogy megnézzem gyermekkorom klubjának a felújított Gabányi-csarnokban rendezett kiesési rangadóját. Közeledve a teremhez azután megrohantak az emlékek.
- október 22. Serdülő edzésre megyek a Műegyetem aulája alatti terembe. Kiabáló nagyfiúk között törünk át, és közben halljuk, de nem értjük kérdéseiket: mi történt Lengyelországban, mi történt Poznanban, mi van a lengyel testvéreinkkel?
Edzettünk, el is felejtettük az egészet, de visszafelé olyan lelkesítő pillanatokat éltünk át, amit sohasem felejtek el. Hatására a gúlában heverő kék Haladás zászlókkal masíroztunk az alagsorban. 14 évesen mit sem értettünk abból, amit hallottunk: Nagy Imre, Poznan, mikor legyen a kötelező katonai szolgálat. Felnőtt fejjel döbbentem rá: bekerültünk a forradalomba, történelmi pillanatokat éltünk át.
Hadd soroljam serdülő csapatunk tagjait! Tanulságos lehet.
A később 202 cm-re megnövő Korányi Laci volt a centerünk. Őt nemrég láttam egy hajnali tévéműsorban. Korányi Frigyesről és Sándorról emlékezett a kései leszármazott. Válogatottságig vitte, kórház igazgatóként pedig ősei hivatását folytatta, akik csak azért nem kosaraztak, mert 1892 előtt éltek.
Borostyánkői Matyi is válogatott lett, de az egyetemre nehezen került be. „Kapitalista” nagyapja, Baldauf Mátyás – a Mátyás pince legendás hírű megalapítója – miatt szenvedett hátrányt. Harmadszorra, csellel jutott be az építészkarra, mégis vitte valamire. A Magyar Építész Kamara elnökeként ment nyugdíjba.
Uhri Laci a Távfűtő Művek vezérigazgatója és az ő nemzetközi szövetségük elnökségi tagja volt.
Kopper Laci a magyar daganatkutatás meghatározó alakja, a Semmelweis Egyetem rektorhelyettese, orvos szakíró, hobbiként, álnéven krimik szerzője.
Meskó Bánk jogászként végzett, de írásaival és előadói művészetével ezreknek nyújt évtizedek óta maradandó művészi élményt.
Váradi Szabó Miskát Leányfalu polgármesterének választották 2006-ban.
Kulcsár Gabi maradt kosárlabdázó, de ő nem maradt Magyarországon. Svájcba disszidált, ott profiskodott.
Oláh István fiatalabb volt nálunk, de ügyességével bekerült a „nagyok” közé Tucsi becenévvel. Főszerkesztője volt az általa létrehozott Mag c. folyóiratnak. Az isteni csodát, a piciny magból sarjadó életet tanulmányozta és hirdette a magyar mezőgazdaság legjobb szakembereinek segítségével.
Én is a kosárlabdát választottam, vagy talán ő engem. A férfi felnőtt válogatotton kívül mindegyik nemzeti csapatot vezényeltem. Aranyérmem is van a fiú minitől a női NB I-ig mindkét nemben, minden korosztályban. A férfi élvonalban viszo9nt kétszer is csak az ezüst megszerzésére futotta edzői erőmből.
Edzőnk sem akárki volt. Kocsis Károly maga is fiatalember. Elvitt minket édesapjához, az egri Líceum igazgatójához. „Amíg ilyen ügyes talpraesett fiúkat látok, nem féltem Magyarország jövőjét.” – felemelő szavait soha nem fogom elfelejteni. Karcsi villamosmérnöki, majd közgazdasági diplomát szerzett, ledoktorált, a gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora és a Magyar Rektori Konferencia elnöke lett. Talán az edző személyisége is közrejátszott fiainak a mentalitásában? Biztos vagyok benne.
Hát ez volt kis kosaras csapatunk a múlt század derekán. Ez futott át rajtam, belépve a Hauszmann utcai sportcsarnokba. Hauszmann utca, Hauszmann Alajos – úgy kell erővel visszafogjam magam, hogy ne beszéljek arról a büszkeségről is, hogy „gimnáziumomba”, az Eötvös József Gimnáziumba járt a magyar építészek színe-java, Alpár Ignáctól Lechner Ödönön keresztül Schulek Frigyesig a XX. század fordulója körül.
Itt az ideje, hogy visszatérjek a mába. Azonnal szertefoszlott a varázs. Tucatnyi sárgamellényes biztonsági ember adott kézről-kézre. Szerencsére nem találtak fegyvert nálam, pedig megmotoztak. Igaz, két kis bicska is lapult táskám mélyén. Ez Magyarország a XXI. század elején (?).
A pálya nem Magyarországot idézte. Mindkét csapat fekete játékosokkal teletűzdelve. Meghívóm, még néhány fehérről is tudta és elmesélte, amerikai vagy szerb mivoltát. A szegedi csapatot is szerb edző vezényelte.
Nyilvánvaló, hogy ezek a külföldi profik jobbak a mi utánpótlásunkban, igazi versenylehetőség nélkül felnevelt tehetségeinknél. Ne feledjük, a versenyzők képzésének része a versenyeztetés. Az utánpótlás legjobbjai évekig a cserepadot koptatva, végül elunják, és más után néznek.
Hogyan lesz ebből magyar értelmiség? Hogyan lesz ebből magyar válogatott? Ki tudja, hisz nem magyarok vezetik sem a férfi, sem a női válogatottat. Mi 60 év után is összetartunk, tudunk egymásról. Már a serdülő öltözőnk levegőjében is volt valami, ami meghaladta a mindennapi boldog, önfeledt gyermeksport színvonalát. Hatottunk egymásra. Beszélgettünk. Példaképeink a felnőtt csapat egyetemi hallgatói, mérnökei voltak. Magyarok, akik 1955-ben Európa bajnokok lettek.
Ezek a fiúk miről beszélgethetnek, ha egyáltalán van valami kapcsolat közöttük? A pénzről, hogy jövőre hova érdemes átigazolni? Zsoldosokkal nem lehet háborút nyerni, de még csatát sem…
Mielőtt az elkeseredés teljesen eluralkodna rajtam, jön a katarzis. Megpillantom a nézők között Judik Zoltánt, 83 éves (tiszteletbeli) Európa bajnokunkat. Tagja volt Európa-bajnok csapatunknak, de az utolsó felkészülési mérkőzés helyszínén, Bulgáriában fertőzést kapott és kórházba került.
Most a MAFC-ban játszó unokáját jött megnézni. Hatvan éve építészhallgatóként ő is itt játszott. Népes rokonságából több ismerős kosaras ül mellette mindkét nemből. A pályán pedig ügyeskedik néhány magyar is. Misek Levente az egyik, Judik unokája.
Van még remény…?
ifj. Gyímesi János
