Holop Miklós: Egy pohár tej és két zsemle

Megint elment egy érdekes egyéniség, az 1948-as londoni olimpián ezüstérmes magyar válogatott egyik tagja, Holop Miklós. Az életének 93. évében eltávozott egykori kiválóság visszavonultan élt. A jochapress.hu a vele készült utolsó interjúval – amely a 90. születésnapja alkalmából készült – tiszteleg Holop Miklós emléke előtt.

Fotó: JochaPress

 – Mit szól ahhoz, hogy a „Ki kicsoda a magyar sportéletben?” című, „háromkötetesben” Önre mindössze három és fél gépelt sor jutott?

„Ne is mondja! Legutóbb elmentem a MOB ünnepségére és úgy néztek rám, mint egy vadidegen senkire. De hogy mást is mondjak, abban a házban, ahol a Márvány utcában lakom, ott sem tudja senki, hogy valamikor komoly siker részese voltam. Együtt játszhattam Gyarmati Dezsővel és a többiekkel, de ők is már mind elmentek.”

 – Gondolom, azért még sokakat érdekel, ki is volt Holop Miklós?

„Először a MAFC-ban pólózgattam, majd a világháborút követően a klub névváltásával egyidejűleg én is a Haladásba léptem át. A szakzsargon szerint egyébként engem álló bekknek neveztek.

 – A póló volt az első sportága?

„Nem. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban ugyanis Iharos Sándorék egykori edzője, Iglói Náci bácsi volt a testnevelőm. Így az ő hatására előbb a 110 méteres gátfutásban próbálkoztam, s csak azután jött a Margitsziget, a Sportuszoda. Ha úsztunk, naponta kaptunk egy pohár tejet és két zsemlét.

 – Hogyan jutott ki az 1948-as londoni olimpiára?

„Már 1947-ben benne voltam a válogatott keretben. Londonban a nyolc meccs közül az első kivételével, valamennyi alkalommal játszhattam. Hat győzelem és egy döntetlen után az olaszoktól kikaptunk, így lettünk végül másodikok.

 – Önről köztudott, hogy hamar megszakadt a kapcsolata a sportélettel.

„Olyanokat terjesztettek rólam, amik elvették a kedvemet az együttlétektől. Én nem keresem a kapcsolatot senkivel, de ha hívnak, elmegyek. Így voltam ott a MOB legutóbbi nyugdíjas találkozóján is. Sajnos, már nagyon rosszul látok, így ha valahova el kell mennem, a bejárónő kíséretével indulok útnak.

 – Mennyire elégedett az élete alakulásával?

„Vegyészként dolgoztam, haditechnikai területen. Már 1980 óta nyugdíjas vagyok, 1983-ban pedig megözvegyültem. Pechemre, az egyetlen fiam 1989-ben felpakolt a családjával és Németországban állt meg. Így a négy unokámat is általában évente csak egyszer láthatom.”

 – Mi emlékezteti a fiatal éveire, a sportsikereire?

„Sajnos, már a látásom is kezd cserbenhagyni. A tévét még meg-megnézem. A sportközvetítések közül leginkább az atlétikai versenyek tudnak lekötni.”

 – Hogyan jellemezné a 90 éves Holop Miklóst?

„Nagyjából elégedett vagyok az életemmel. A múltat lezártam, csak a szépre igyekszem emlékezni. Amíg élek, hálás leszek Lemhényi Butykónak, aki kijárta az olimpiai járadékot. Ez bizony nagyon sok kortársamnak igen nagy segítség a mai nyugdíjak mellett.”

(jochapress.hu / Jocha Károly)