Honnan jönnek, hova tűnnek a magyar foci milliárdosai?

Döbbenetes számokat lehetett olvasni a napokban Muszbek Mihály sportközgazdász jóvoltából a magyar labdarúgás anyagi viszonyairól. A szakember hatmilliárd közeli veszteséget valószínűsít, amiről persze soha nincsenek konkrét számok. Az átlag magyar „fociőrült” elégedjen meg azzal, hogy tudja: Neymar mennyiért kerülhetett Barcelonába, vagy azzal, hogy Messi mennyit keres egyetlen óra alatt. Mivel Dzsudzsák Balázs is felkerült erre a toplistára, és nem itthon rúgja a gólokat, így róla is lehet morzsákat megtudni. Hogy mennyiért béreli az összetört autókat, vagy a „dubajos” hölgyeknek mivel kedveskedik… Ám arról, hogy itt vagy ott mennyit szórtak el fölöslegesen az élvonalbeli klubok, csak a legritkább esetben értesülhetünk.

A pénzszórás minden esetre nem tegnap kezdődött el a magyar labdarúgásban. Igaz, a hatvanas-hetvenes évek hazai sztárjai hevesen tiltakoznak, ha az kerül szóba, hogy ők milyen keveset kerestek, ami legfeljebb csak nominálisan igaz. Mert igaz ugyan, hogy egy győzelem előbb nyolcszáz, majd kicsit később már ezerhatszáz forintot ért (ami ma legfeljebb egy jó fagyizásra lehet elég), de azt nem mondják hozzá, hogy egy másfélezres havi fizetés a hatvanas évek közepén már nagyon szép summának számított. Egy jobb csapat játékosai havonta akár háromszor is nyerhettek, ami máris 4800 forint plusz volt az ő fizetésük felett, szemben az ezer-ezerötszázas havi átlagkeresettel…A számos kedvezményről, a soron kívüli autó kiutalásokról és egyebekről nem is beszélve.

Ezen nem érdemes túl sokat rágódni, elvégre akkor még sokkal közelebb voltunk a világszínvonalhoz, mint ma. És az is tény, hogy

az elmúlt 20-30 évben – miközben a legjobb indulattal is csak azt mondhatjuk, hogy a 30-60. hely közötti pozíciónkat sikerült megtartani – évről évre meredeken ívelnek felfelé az átigazolási pénzek meg a („természetesen” hétpecsétes titkokat képező) havonkénti juttatások.

Hogy ez mennyire így van, arra eszembe jut egy klasszikus példa. Jó húsz éve már annak, hogy az MTK hatalmas hírverés közepette leigazolt egy Romániából érkezett játékost, akit azután néhány hónappal később dolgavégezetlenül szélnek kellett ereszteni, annyira szerény volt a tudásszintje. Amikor nagy nehezen valamelyik vezető a fogai között kiszivárogtatta a miértre a választ, kiderült, hogy „bemondásra” vásárolták meg az illetőt, potom ötmillióért, mert – az ajánló szerint – a fiú rendkívül gyors játékos volt.

Ez tulajdonképpen ma sem megy másként, és el is érkezhetünk egy kis ugrással a jelenbe. Ahogy akkor is voltak ilyen „bevásárlások”, úgy ma is. Akkor az ötmillióból kellett jobbra-balra leadni, ma ennek az összegnek a sokszorosából. Ez a mechanizmus többek között arra is magyarázatot ad: vajon miért „dolgozik” 1500 „szakember” a magyar labdarúgásban akkor, amikor ennek a fele is sok lenne…Szerencse, hogy van néhány dúsgazdag „őrült”, akik évente sokszáz millióval, vagy éppen egymilliárd négyszázmillióval beszáll évente azért, hogy a feneketlen kútba dobálják a pénzüket…

Arról is lehetne elmélkedni, vajon miért játszik a magyar labdarúgó bajnokságban az összlétszám 31 százalékában idegenlégiós, miközben a keleteurópai országokban kilenc hazai játékosra mindössze két külföldi jut. Ilyen gazdag ország vagyunk, ilyen nagyvonalú szponzoraink vannak, akiknek a vagyonát ugyan mikor ellenőrzik: honnan és miből van ez a nagy adakozás? És arról is szívesen olvasnék egy korrekt összeállítást: az utóbbi 10-15 évben hány „nagylelkű” szponzor mennyivel szállt be a „focibizniszbe”, illetve hányan tűntek el máról holnapra, érdemi magyarázat nélkül.

A fehér, a szürke és a fekete pénzek nem csak a minimálbéren foglalkoztatók zsebeiben tűnnek el, de legalább annyira így van ez a kirakatban lévő magyar labdarúgásban is. Ott, ahol sokkal nehezebb megbukni, mint egy ötszáz forintos szalámi lopási ügyben…

 

This entry was posted in Blog and tagged . Bookmark the permalink.

Comments are closed.