Hosszú Katinkának úgy volt igaza, hogy nem volt igaza
A feszültség szemmel is látható. Fotó: Mirkó István
A magyar Jeanne d’Arc küzdelme a nemzeti Darth Vaderrel. A női maskarát öltő „barátok köztös” Berényi Miki bizniszbalhéja a Macskafogóból az úszószövetséghez igazolt Grabowskival. A Gyárfás-gyűlöletmérleg mutatta súlytól függően e két verzió között választ mindenki saját hőst a Hosszú–Gyárfás-háborúban, amelynek intenzitása olyan erős, hogy az Orbán–Simicska-meccs lassan köpőcsövezésnek tetszik mellette. A karakterek is ideálisak ahhoz, hogy a sztori így alakuljon.
Az egyik oldalon csúcssportoló amerikai múlttal és férjjel, világraszóló sikerekkel, remek ikon az öngyarmatosításra amúgy is hajlamos közegnek, elvégre megmutatja, hogyan megy ez a glóbusz szerencsésebb felén. Amott a számításait kurzusoktól függetlenül megtaláló, kegyetlenül kérdező újságíróból lett csendet reklamáló, „nemzeti ügyező” sportvezető. Azaz azt állítom: ha a tornászoknál megy a balhé, kisebb lett volna a patália, elvégre Magyar Zoltán és Berki Krisztián viszonyában nehezebb lett volna ennyi indulatot ilyen rövid idő alatt előállítani úgy, hogy feketére és fehérre szűküljön a kép színskálája.
Arról nem szólva, itt a főszereplők mindegyike sokat tett azért, hogy könnyebb legyen utálni. (Gyárfás Tamás azt ajánlotta Katinkának, súgja meg a bajait, Hosszúék meg megalázták a magyar úszósport legendás alakját, Kiss Lászlót, aki lemondott kapitányi posztjáról, igaz, azóta vissza is tért.) A káoszt a közéleti szereplők maxolták ki, amikor a DK-tól a PM-en át az Együttig igyekeztek bizonyítani, semennyi tudásuk nincs Magyarországról és a politikáról. Akkor ugyanis, amikor Hosszút a hatalommal szemben álló küzdőként ábrázolják, hovatovább feminista keretben jelenítik meg, minden magyar ellenállót karikíroznak. Akadt, aki egyenesen Sándor Máriával vetette össze az úszónőt. Azaz a multimilliomos, részben állami támogatással sikereket elérő sportipari ideált sikerült összemosni az egzisztenciáját kockáztató, alapvető közszolgáltatás lehetetlensége miatt tiltakozó, takarításból élő elnyomottal.
Az egyik oldalon csúcssportoló amerikai múlttal és férjjel, világraszóló sikerekkel, remek ikon az öngyarmatosításra amúgy is hajlamos közegnek, elvégre megmutatja, hogyan megy ez a glóbusz szerencsésebb felén. Amott a számításait kurzusoktól függetlenül megtaláló, kegyetlenül kérdező újságíróból lett csendet reklamáló, „nemzeti ügyező” sportvezető. Azaz azt állítom: ha a tornászoknál megy a balhé, kisebb lett volna a patália, elvégre Magyar Zoltán és Berki Krisztián viszonyában nehezebb lett volna ennyi indulatot ilyen rövid idő alatt előállítani úgy, hogy feketére és fehérre szűküljön a kép színskálája.
Arról nem szólva, itt a főszereplők mindegyike sokat tett azért, hogy könnyebb legyen utálni. (Gyárfás Tamás azt ajánlotta Katinkának, súgja meg a bajait, Hosszúék meg megalázták a magyar úszósport legendás alakját, Kiss Lászlót, aki lemondott kapitányi posztjáról, igaz, azóta vissza is tért.) A káoszt a közéleti szereplők maxolták ki, amikor a DK-tól a PM-en át az Együttig igyekeztek bizonyítani, semennyi tudásuk nincs Magyarországról és a politikáról. Akkor ugyanis, amikor Hosszút a hatalommal szemben álló küzdőként ábrázolják, hovatovább feminista keretben jelenítik meg, minden magyar ellenállót karikíroznak. Akadt, aki egyenesen Sándor Máriával vetette össze az úszónőt. Azaz a multimilliomos, részben állami támogatással sikereket elérő sportipari ideált sikerült összemosni az egzisztenciáját kockáztató, alap vető közszolgáltatás lehetetlensége miatt tiltakozó, takarításból élő elnyomottal.
Igaz, ez a cirkusz legalább arra jó, hogy a problémáról ne essen egy szó sem. Az ugyanis biztosan nem a mozgáselemző szoftver meg a reklámfilm. Persze rácsodálkozhatunk, hogy a Komjádi uszoda rossz állapotban van (azta, tényleg?), Gyárfásék menedzsmentje nem konkurál a világ vezető sportvállalkozásainak elit csapataival (azta, tényleg?), a sportvezetők olykor úgy reagálnak, mintha 1973 óta elfelejtettek volna lapozni a naptárban (azta, tényleg?), máshol űrtechnikát használnak a felkészülésnél, itt meg nem (azta, tényleg?). Ám ha túlestünk ezen a szakaszon, ideje megértenünk: filozófiák feloldhatatlan konfliktusa áll a háttérben. Ennek lenyomata a perverz magyar sportfinanszírozás, de mögötte kirajzolódik individualizmus és kollektivizmus ütközése éppúgy, mint a szórakoztatóipar szürkezónája, amelyben összemosódik állami pénz és magánérdek, nemzeti büszkeség és üzleti háttér.
Az ügy megértéséhez jó alapot ad az állítólagos casus belli, az úszó-vb reklámfilmjének ügye. Történt, ugye, hogy Hosszú nem volt hajlandó ingyen és önként szerepelni a videóban. Ebben úgy volt igaza, hogy nem volt igaza.
(Pető Péter, a teljes cikk a nol.hu-n megtalálható!)
