Olimpuszi pajtások – Adorján András Lékó Péter döntetlenjeiről, a behúzott kézifékről és a sötét figura esélyeiről

Itt éppen Portisch Lajossal mérkőzik. Fotó: JochaPress.hu

A csatolt interjú éppen 10 éve jelent meg a Magyar Nemzetben. Én nem vagyok az az ember, aki feltétlenül a saját igazát akarja bizonyítani. Sőt! Épp ez esetben nagyon örültem volna, ha volt tanítványom, Lékó Péter rám cáfol. Volt rá tíz éve.

De nem tette. Már nincs benne a FIDE Élő-lista első 50-ében sem. Viszont – állítólag – 10 milliót kért az olimpiai részvételért. (Ezt senki sem cáfolta, vagy erősítette meg.) A magyar csapat nélküle, és az időközben szövetségi kapitánnyá „avanzsált” Polgár Juditot is nélkülözve 15-16. lett. Ami persze blamázs. De azt is mutatja, hogy senki sem pótolhatatlan. Ha Rapport a következő csapatversenyein nem raplizik, hanem felelősséggel játszik, hozhat annyit, mint Lékó. A még mindig üres táblához (Balogh Csaba követte Judit példáját) Héra, Bánusz, Erdős és Gledura közül kerülhet tapasztalt, de még mindig igen fiatal játékos.

Mibe fogadjunk, hogy egy ilyen csapat jól végezhetne? A 10 milliót meg megkaphatná a Máltai Szeretetszolgálat.

Adorján András

 Novák Miklós interjúja a Magyar Nemzetben,  2007-ből

Adorján András. Fotó: Pörneczi Bálint

 Adorján András sakknagymester, olimpiai bajnok (1978) és világbajnokjelölt (1979) évek óta – részben önkéntes – számkivetettségben él Budapesten. Lékó Péter korábbi edzőjeként ezúttal mégis vállalta, hogy értékelje az első számú magyar játékos szereplését a mexikói világbajnokságon. Véleménye egyszerre lesújtó és reményt keltő. 

Lékó Péter szereplését a negyedik hely dacára mindenki inkább kudarcként értékeli, mint sikerként. Ám izgalmasabb kérdés: ennyire képes, vagy lehet még belőle világbajnok?

– Be kell látnunk, vannak jobbak. Az elit szintjén ma nagyjából így fest a sakkozók helyzete: a Kaszparov visszavonulásával keletkezett űrt Anand, Kramnyik és Topalov méltó betölteni. Ők hárman egyértelműen kiemelkednek a mezőnyből. Mögöttük van egy bő tízfős társaság, az „olimpuszi pajtások”, amelynek tagjai beletörődtek, hogy világbajnok úgysem válhat belőlük. Beérik azzal, hogy tartják pozíciójukat, versenyről versenyre utaznak, s urasan megélnek a sakkozásból. Ide tartozik – ne tagadjuk, a csoport elejéhez – Lékó Péter is. Ám ez a státus felettébb ingatag. Az idő ugyanis nem áll meg. Újabb és újabb fiatal tehetségek dörömbölnek az elitklub ajtaján. Elegendő a Ponomarjov, Radzsabov, Mamedzsarov, Karjakin, Carlsen ötös fogatot említeni. Ezek a fiúk nem a zseninevelés hisztériájából kerültek elő, hanem a tehetségüknek köszönhetően. Lendületben vannak, harapnak, mint az oroszlán, ráadásul mindig sokkal erősebb a bejutás, mint a benn maradás motivációja. Nem bátorság megjósolni, egy-két éven belül jelentős átrendeződés várható az élmezőnyben, ami bizony Lékó Pétert is érintheti.

– Nem mond ennek ellent, hogy Anand harmincnyolc évesen lett világbajnok, a második helyezett Gelfand pedig negyvenöt esztendős?

– Egyedi esetek mindig akadnak. Anand már több mint egy évtizede ostromolja a trónust, sokszor csak a balszerencsén múlott, hogy nem járt sikerrel. A klasszisa vitathatatlan. Mexikóvárosban végre kijött neki a lépés, tönkreverte a mezőnyt. Azért nyert csak egy ponttal, mert az utolsó három fordulóban elegendő volt neki a döntetlen. Gelfand szereplése egyértelműen meglepetés. Kiválóan játszott, mint már nagyon sokszor, de lám, akadt nála jobb. Lékó számára nem az a legnagyobb veszély, hogy „már” huszonnyolc éves, hanem hogy megszokta a langyos vizet. Szinte csak akkor játszik élesen, ha előre kielemzett változatba téved az ellenfele.

– Már fiatalon is a pozíciós játék volt az erőssége, nemde?

– Amikor 1996-ban megkezdtük két és fél éven át tartó, mint kiderült, utolsó futamunkat, megkérdeztem Petit: miért játszik ennyire biztonsági sakkot? A válasza akkor tökéletesen elfogadható volt: „Tudja, Bandi bácsi, amikor kis srác létemre bekerültem az igazán erős versenyek ragadozói közé, mindenki engem akart megverni. Meg kellett vetnem a lábamat, olyan presztízst kellett kivívnom, hogy egyre kevesebben láthassanak bennem potenciális áldozatot. Rákényszerültem erre a defenzív harcmodorra.” Igazat adtam neki. Csakhogy abban is megállapodtunk, hogy – lévén már erős nagymester – mostantól aktívabban, dinamikusabban és a kockázatot sem kerülve kell játszania. Mert különben nem reménykedhet abban, hogy a világklasszisok közé emelkedjen. És változtattunk is, méghozzá radikálisan a játékstílusán, -felfogásán – az eredmény sem maradt el. De amikor már „fönn” volt, és féltette, amit elért, újra kezdte a tilitolit. Ezt akkor is megmondtam neki, azzal együtt, hogy „apukám, ha létezne rövid lépéses sakk, a világon nem lenne konkurensed”. Nem örült neki. De nagyon kevés kivétellel azóta is ezt csinálja. Magához szorítja a pont felét, és megpróbálja hozzálopni a másikat. Ezzel a stílussal nem maradhat sokáig a legjobbak között.

– Anatolij Karpov hasonló stílussal lett világbajnok. Lékó számára ugyanez miért lenne reménytelen?

A rigai varázsló, az egykori világbajnok, Mihail Tal nem csak játszott, sziporkázott is.Fotó: JochaPress.hu

– Amikor Karpov a csúcson volt, szinte lehetetlen volt megverni. És nagyon sokat nyert! Lékóra ugyanez nem igaz. Úgy is mondhatnám, biztonsági stílussal kikapni – katasztrófa. Az igazán nagy sakkozóktól ráadásul elvárható, hogy ne csak jól játsszanak, hanem sziporkázzanak is. Talt erre sohasem kellett figyelmeztetni. Kaszparov sem maradt adós ezzel az elvárással, mindig megugrotta a salto mortalét. Természetesen a kockázat magában rejti a hibázás lehetőségét, Kaszparovot is érték olykor kellemetlen vereségek, de ezek száma eltörpül a fényes sikerek mellett. Közismert futballhasonlattal élve az Aranycsapatnál is az volt a jelszó: nem baj, ha gólt kapunk, csak rúgjunk többet! Péterrel nem találkoztam 1999 óta, de a játékát figyelem, s bizony szürke. Ennél is hervasztóbb, ízléstelen az a csinnadratta, ami körülveszi. A pankrátoroknál szokás a mellkast döngetve, hangosan üvöltve előre bejelenteni a diadalt. Aztán… A sakkot sem lehet szájjal játszani. Bár Anandot és Kramnyikot a szakma esélyesebbnek tartotta, Péter magabiztossága, a sajtó szuperlatívuszai győzelmet ígértek – ahogy a lármából kihallatszott. Ehhez képest a várható eredmény, amit elért, csalódást keltő a közönség számára.

(Következik a 2., befejező rész)