Húsz év a Vasas birkózóinak élén – Bódi Jenő előbbre lép

Shares

birko_Bódi Jenő, 440

Az elmúlt két évtizedben Bódi Jenő neve vezetőedzőként, majd szakosztály-igazgatóként összeforrt a Vasas birkózásával. Idén mégis búcsút int a Fáy utcának, és új kihívásokat keres. Ez alkalomból beszélgettünk vele.

Húsz év még kivonatosan sem fog beleférni ebbe az interjúba, de mégis kezdjük a legelején, mondjuk ott, amikor először lépett be a Fáy utcába!

– Erre pontosan emlékszem, 94’ december elején hívtak a Vasashoz azzal, hogy szükség lenne egy vezetőedzőre. Nem mondhatnám, hogy rózsás állapotok uralkodtak akkoriban a szakosztálynál! Amikor bementem a terembe a felnőtteknek edzést tartani, magányosnak éreztem magam, annyira kevesen voltunk. A diák és serdülő korosztályokban legalább voltak versenyzők, ez azért adott némi reményt…

Hogy látott munkához?

– Először is rendet kellett rakni, rá kellett szoktatni az élversenyzőket, hogy előre felépített, éves program szerint fogunk készülni, amelyben többnyire délelőtt és délután is edzés van, hiszen nemzetközi szinten csak így lehet labdába rúgni. Ezt türelmesen kellett csinálni, viszonylag hosszabb időre volt szükség, mire beérett a munka gyümölcse.

Pontosan mennyire?

– Ha a nemzetközi eredményességet nézzük, akkor 1998-ban alkottunk először maradandót. Ekkor lett a Vasasnak újra felnőtt világversenyen érmes versenyzője, Kismóni János személyében, de mögötte már jött fel a fiatalabb generáció is. Bóna Laci szintén ebben az évben nyert a junior Eb-n ezüstöt.

Ez idő tájt mennyire volt stabil az egyesületi háttér?

– Kiegyensúlyozottnak semmiképpen nem mondanám a 90-es éveket. Ugyan voltak kifejezetten nyugodt időszakok, de aztán olyan hullámvölgyek jöttek, amiket alig éltünk túl. Előfordult, hogy a szezon utolsó három-négy hónapjában már nem kaptunk fizetést a kollégákkal, de úgy voltunk vele, hogy muszáj kitartanunk, mert ha összeomlik a hosszú évek alatt felépített rendszer, akkor azt már sosem tudjuk újraépíteni.
Miután sikerült megnyernem Kacsó Tibor barátomat szakosztály elnöknek, sokkal jobbra fordult minden, nemcsak pénzügyileg, hanem szakmailag is jóval stabilabbá váltunk. A 2000-es évek elején a Deák-Bárdos Mihály és Virág Lajos fémjelezte generáció nemzetközi szinten is újra kiemelkedővé tette a Vasas birkózását.

2002-ben váltás történt az egyesület élén is, ez mennyire befolyásolta az életüket?

– A „Gyalog-érában” én elsősorban csak edzősködtem, így nem sok közvetlen kapcsolatom volt a klub vezetőivel. Markovits Lászlóval viszont a megválasztásától fogva operatív módon együttműködtünk: egy újszerű, fiatalos és dinamikus szemléletet hozott magával, amivel én is abszolút tudtam azonosulni. Sok mindenről hasonlóan gondolkodtunk, így jól ment a közös munka.

Az anyagi körülményekről már esett szó, de legalább ilyen fontos a létesítményhelyzet is egy szakosztály életében…

– Amikor a Vasashoz kerültem, megfelelőek voltak a körülmények, csak hát ez húsz éve volt és utána rengeteg ideig semmi sem történt a csarnokkal. A felújításokra nem volt pénz, így gyorsan amortizálódott minden, hamar áldatlan állapotok kezdtek uralkodni. Három-négy éven át tényleg borzalmas körülmények között kellett készülnünk.
Hozzáteszem, pont ebben az időszakban volt a legjobb a klubélet, mert akkoriban még együtt laktak a sporttelepen belül az ökölvívók és a birkózók, legalábbis a vidékiek, tehát ennek is volt előnye.
– Arra egyébként is rá kellett később jönnöm – folytatta-, hogy nem feltétlenül a körülményeken múlik az eredményesség, sőt! Néha fordított arányosság áll fenn.
Hiába edzőtáborozik az ember a legnagyobb luxusban, mondjuk Törökországban, könnyen elképzelhető, hogy nem tud olyan sikereket elérni, mint például tizenöt évvel korábban, a szegényes feltételek melletti, mátraházi felkészülés után.

Azért ebből a szempontból is eljött a happy end – gondolom, boldogok voltak, amikor 2012-ben átadták az új edzőcsarnokot…

– Persze, ez óriási ajándék volt a Vasas birkózóinak, mivel előtte az építkezések miatt össze-vissza kellett vándorolnunk. Megmondom őszintén, sokfelé jártam a világban, van összehasonlítási alapom, de amikor a legmodernebb eszközökkel felszerelt, új termünket megmutattam valakinek, akkor bizony mindig kihúzhattam magam, mert ilyen nem sok más helyen létezik, különösen nem Magyarországon…

Mi az edzői ars poeticája?

– Mindig is egyszerű volt a hitvallásom: akár tehetséges, akár kevésbé tehetséges valaki, a munkát mindenkibe bele kell tenni. Ebben következetes vagyok, még akkor is, ha nyilván mindenki másfajta törődést igényel.  Azt gondolom, ennek volt köszönhető, hogy a kiemelkedő versenyzőim mellett több olyan sportolót is eljuttattam a válogatottig, akik alapképességekben maximum a közepes szintet érték csak el. Természetesen a kemény munka ugyanígy vonatkozik rám is, ebbe energiát kell fektetni minden oldalról. Íígy ha kellett, akkor elautóztam egy-egy versenyzőm meccséért 800 kilométert Lengyelországig, vagy 1200-at Dortmundig.

Egy ilyen összegző interjúnál nem hiányozhat az a kérdés, hogy melyek voltak a legszebb pillanatai az elmúlt húsz évben?

– Volt jó néhány! Például a legutóbbi, 2013-as budapesti világbajnokság, amikor Sastin Marianna és a saját nevelésű Barka Emese egy napon értek el hatalmas sikert, vagy amikor Deák-Bárdos Misi és Virág Lajos szintén ugyanaznap lettek hazai közönség előtt vb-ezüstérmesek, de számomra feledhetetlen pillanat volt az is, amikor csapatbajnokságot nyertünk a Vasassal.
– Szerencsére tényleg van mire emlékezni, nagyjából húsz érmet nyertek a versenyzőim világversenyeken, nem beszélve az országos bajnoki címekről!  Igazság szerint ezeket már nem is számolom, nem ez a fokmérő számomra, hanem inkább az, hogy emberileg és szakmailag mit tudtam hozzátenni egy-egy versenyzőm pályafutásához…
A sikerekre persze azért büszke vagyok, ez mégiscsak azt jelenti, hogy általában jó volt az alapgondolat, az elképzelés, és többnyire az eredményekhez vezető utat is megtaláltuk.

Immár a Vasastól kicsit távolabb, de hasonlóan sikeres éveket kívánok! Mivel foglalkozik majd a következő időszakban?

– A Magyar Birkózó Szövetség kötelékében folytatom, a szakmai bizottságot fogom vezetni, amely rendkívül szerteágazó tevékenységgel jár majd. Egyelőre tájékozódom, de röviden összefoglalva a fő feladatom az lesz, hogy egyfajta birkózó akadémiai rendszert építsek ki az országban. Ehhez első körben meg kell találni a megfelelő centrumokat, a megfelelő edzőket és a további elengedhetetlen feltételeket.
Szóval, ez is egy szép építkezés lesz, de a Vasast se féltem, Ubrankovics Csaba személyében olyan utódom lesz, akit tizenéves korom óta ismerek, így pontosan tudom, hogy jó kezekben lesz a piros-kék klub birkózása.

(Jenkei Dániel, fotó: Doba István)