Huszti Szabolcs hazaárulóból akár a magyar futball megmentője is lehetne

Hazaárulóból már-már megváltó lett: Huszti Szabolcs exkluzív interjút adott a Nemzeti Sportnak. A Hannover megbecsült klasszisa három évvel ezelőtt intett búcsút a válogatottnak, ahová nem kíván visszatérni; nem csupán azért, mert „öregnek” érzi magát, hanem azért sem, mert anno, ominózus levele után csupán egy játékostársa állt ki mellette, legalábbis a nyilvánosság előtt. Hogy most mégis megszólal, annak egy oka van: „Egyszer és mindenkorra szeretném lezárni ezt a témát.”

Huszti Szabolcs szerint gyökeres változásokra van szükség a magyar futballban; részlet a Pietsch Tibor által készített interjúból:

– Amióta napvilágot látott, akadt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy megírta az ominózus levelét?
– Nem. És mielőtt bárkiben is felvetődne, leszögezem: elégtételt sem érzek amiatt, hogy Egervári Sándor távozott posztjáról. Szurkoltam a csapatnak, hogy jusson ki a világbajnokságra. Még akkor is, ha reálisan nézve sok esélye nem volt rá. Bukarestben és Amszterdamban ki lehet kapni, de nem így. Ez van akkor, ha egy csapat nem Franciaország és Argentína, hanem Kuvait és Liechtenstein ellen vív felkészülési meccseket. Utóbbi mérkőzések kizárólag arra voltak jók, hogy a világranglistán az ötvenedik helyről felkapaszkodjunk a harmincharmadikra. Aztán jöttek a negyedik kalapba sorolt románok, és kaptunk tőlük egy hármast. Nem tartom kizártnak, hogy valamelyest tudatos is volt az edzőpartnerek megválasztása, mert így lehetett feljebb kúszni a ranglétrán, ami a selejtezőcsoportok elkészítésénél hasznos, csakhogy papíron hiába vagyunk jobbak sok csapatnál, a pályán fény derül az igazságra. De Vatikánnal még le lehetne kötni egy oda-visszavágós párharcot, és akkor két-három helyet megint ugranánk…

(…)

– A válogatott mindennél és mindenkinél előbbre való, nemde?
– Higgye el, tudom, milyen felemelő érzés a címeres mezt viselni, ötvenegyszer megadatott. A bajom ezzel csak az, hogy olyanok akarják megmagyarázni nekem, mi a fontos és mi nem az, akiknek fogalmuk sincs erről. Fröcsögnek, hogy ők mi mindent tettek Magyarországért, bezzeg én… Maradjunk annyiban, hogy magyar futballistaként én többet tettem Magyarországért, mint jó néhány harsogó. Ha Hannoverben lövök egy gólt, ötvenezren ünnepelnek – engem, a magyar fiút. Sosem feledem, hogy Magyarországról jöttem, hogy egy kétezres faluból jutottam idáig. Lehet, hogy egyeseknek nem tetszik, de erre büszke vagyok.

(Forrás: Nemzeti Sport, fotó: IMAGO)