ifj. Gyímesi János: az edzőképzés reformjával kell kezdeni!

Shares

Öntsön már valaki tiszta vizet a fejembe! Össze vagyok zavarodva. Egész életemben fiatalokat tanítottam, neveltem. Több-kevesebb sikerrel egyengettem útjukat. Emlékszem: mindig igyekeztem a civil karrierjüket egyeztetni a sportpályafutásukkal.

 

Most viszont élsportolókat kellene nevelnünk. Tényleg ez a feladatunk? Szerintem nem! Nézzük, mit tehet az edző ebben a nehéz helyzetben. Megtanítjuk, ami megtanítható, vigyázzuk az Isten áldotta tehetségeket, mert rengeteg veszély leselkedik rájuk. Biztosítjuk a lehető legjobb körülményeket. Ám százakat, ezreket akadémiai követelményként, heti ötszöri edzésre lekötni bűn. A gyerek örömmel vállalja a mindennapos edzést. Ő gyerek és szeret játszani. Nekünk legyen annyi eszünk, hogy mérlegeljünk: heti öt edzés mellett mire jut ideje? Semmire. Nem ismeri meg a környező világot, csak lakása és a tornaterem között ingázik, plusz vegyük be természetesen az iskolát is.

A sport a kultúra fontos része. Eszköze és tárgya a nevelésnek. Irodalomtanárként vettem észre, hogy a kosárlabdán keresztül sokkal jobb eredményt érek el az irodalmi oktatásban, mint a katedráról. A gladiátorképzés ellentétes nemzeti nevelési elveinkkel. Érthetetlen szememben, hogy kemény harcot vívunk a migráció ellen, ugyanakkor csapatainkba százával özönlenek az idegen játékosok. A politikának a kultúra terjesztése volna a legfontosabb feladata. Biztos vagyok benne, hogy következetes munkával, saját erőnkből is újból eredményesek tudnánk lenni.

Meg is jutalmazott Pazár Sándor, a Budapesti Spartacus elnöke, aki kirúgásomkor többek között ezeket mondta: neked az a dolgod, hogy a szövetkezeti mozgalomhoz kössed a játékosokat és nem az, hogy egyetemi továbbtanulásra biztasd őket. Több mint 40 év telt el azóta. Változnak az idők, változnak a helyzetek. Ma már hosszú évek óta jóformán nem találunk egyetemi csapatot az élvonalban. Munka lett a kosárlabdázás, a szórakoztatóipar ékköve, milliók felhőtlen öröme, kikapcsolódása. Itt produkció van és a vendégszereplőket adott időtartamra szerződtetik.

De nekünk, a kosárlabdázás nem ezt jelenti. Mintegy 100 évvel ezelőtt, nem sokkal Trianon után Kuncze Géza és Klebelsberg Kuno a magyar ifjúság nevelésére kiválóan alkalmasnak minősítette az új sportágat. Nagyszerű elődeink: Szabó János, Hepp Ferenc, Verbényi József, Gyímesi János, Páder János, Zsiros Tibor és a mi generációnk. Csak néhány nevet hadd említsek: Haris Ferenc, Bild Katalin, Ránky Mátyás, Zsadányi István, Komáromi Ede, Glatz Árpád ennek szellemében neveltük tanítványainkat. Kiváló, értékes tagjai lehettek társadalmunknak, sportágunk rengeteg vezetővel büszkélkedhet a legkülönbözőbb területeken. A sportági eredményességgel sem kell szégyenkezniük, különösen a lányoknak.

Kimondom és vállalom a vitát mindenkivel. Az edzőképzés reformjával kell kezdeni! Nem az akadémiák számát kell növelni, mert nincs elég képzett edzőnk. A hagyományosan népszerű, országosan elterjedt és államilag (szövetségileg) is támogatott sportiskolai rendszer felhozza a tehetségeket. Tehetséges nemzet vagyunk, kosárlabdánk több mint 100 éves története bizonyítja ezt. Feltörő tehetségeink viszont, nem tudnak ebben a rendszerben bekerülni versenyző csapatainkba. A ‘carpe diem’ szomorú eredményeket hozott a történelem során, és nemzeti kosárlabdánkat is tönkre teheti. A tehetségek felépítéséhez nem elég sem a legjobb edző, sem a tökéletes felkészítés. A cserepadon ugyan lehet tanulni, de játékos csak a pályán, a versenyben, a tűzben nemesedik és válik klasszissá.

A mi fiatal tehetségeink nem vehetik fel a versenyt az érett, külföldi profi játékosokkal, akik csapataink zömét alkotják. Néhány éve tragikus statisztikát közöltem. A játszott idő töredékét kapták a magyar játékosok. Arról is írtam már, hogy hat, 16 éves, 2 méter körüli tanítványom hagyott fel az egyenlőtlen küzdelemmel, hogy pályára kerüljön.

(ifj. Gyímesi János)