Ilyen félelmetes csatársort azóta sem látott a magyar futball
Plotár Gyula napjainkban is a bajnoki ezüst- és bronzérmére a legbüszkébb. Fotó: KEMMA.hu
A nyolcvanas évek NB I-es Tatabányájában válogatott szintű labdarúgók sora kergette a labdát. A gólfelelősöket azonban a Kiprich József–Plotár Gyula–Vincze Pilu hármas adta. Talán az utolsó tipikus középcsatárral, a „szentháromság” középső tagjával beszélgetett a KEMMA.hu.
– Hát igen, Kiprich–Plotár–Vincze. Még ma is jó érzés ezt hallani, napjainkban is büszke vagyok arra, hogy két ilyen kiváló játékos társaságában futballozhattam. Imádtam velük játszani – emelte ki Plotár. – Most is jó barátok vagyunk, így nem véletlen, hogy egykor a pályán remekül megértettük egymást. De azért ne feledjük, ez csapatjáték, és nekünk olyan játszótársaink akadtak, akik külön klasszist képviseltek a magyar fociban.
Akkoriban kevés csapat játszott már három támadóval. A Bányász azonban ez alól kivételt jelentett. De ezt éppen az tette lehetővé, hogy a gárdában nem volt lyukas poszt…
– Már sokszor kérdezték tőlem is, hogy mivel voltunk jobbak a többi együttes csatársoránál – jegyezte meg az egykori center. – Azt hiszem, két okot említhetek. A saját posztján mindegyikünk átlagon felüli teljesítményre volt képes. Akár egyedül is el tudott dönteni egy-egy meccset. És olyan nagyon-nagyon ritkán fordult elő, hogy egyikünknek se ment volna a játék.
Plotár Gyula napjainkban is a bajnoki ezüst- és bronzérmére a legbüszkébb.
Az akkori sportnapilap, amikor ezüstérmes lett a Tatabányai Bányász – szokásához híven – összeállította a játékosok posztonkénti rangsorát. Kiprich József lett az év labdarúgója az újságírók osztályzatai alapján. A másik két támadó poszton Plotár és Vincze István végzett az élen. Ám rajtuk kívül még további négy poszton is tatabányai focista vezette a rangsort. Ennek fényében talán érthető, hogy az éltesebb vagy kritikusabb szurkolók többsége úgy gondolja, az a Tatabánya akkoriban inkább kétszer elvesztette a magyar bajnoki címet…
– Ha két aranyat nem is vesztettünk, de egyet biztosan – mondta beszélgetőpartnerünk. – Az az arany azóta is hiányzik. Úgy gondolom, a város és mi is megérdemeltünk volna egy bajnoki elsőséget. Mondhatnám, úttörőként nem sikerült az úttörés. Hiszen korábban – évtizedekkel előtte is – vidékiként csak a Nagyvárad és a Győr nyert az élvonalban. Bizonyára sokan furcsállották volna, ha a Tatabánya következik e sorban. Aztán utánunk már több vidéki gárda is nyert. Sajnos nekünk, nem jött össze.
A nyolcvanas évek végére Plotár maradt a triumvirátusból az utolsó mohikán. Kipu Hollandiába, Pilu Olaszországba szerződött. Végül Plotár is kipróbálta magát külföldön, a görög Arisz Szaloniki csapatánál.
– Na, ez nem volt sikersztori – említette a futballista. – Három évre mentem, de csak egy évet töltöttem ki a szerződésemből. Akkoriban két külföldi játszhatott egy gárdánál. Az edzőváltást követően az új tréner a lengyel és a kanadai idegenlégióst favorizálta. Kénytelen voltam hazajönni. Itthon pályára léptem a Veszprém, majd a Győr színeiben is az élvonalban. Aztán visszatértem az NB II-es Tatabányához. Majd Komáromba igazoltam, ahol egykori csapattársak, Szalma Józsi és Mázi Tomi vártak. Az is szép időszak volt. Persze még megfordultam jó pár helyen. Így nyugodtan mondhatom, kerek volt a pályafutásom. Egy borsodi kisfaluból, Kurityánból induló kissrác eljutott a válogatottságig. Játszhatott a Rapid Wien, a Guimaraes és a VfB Stuttgart ellen a nemzetközi kupákban. Érmeket nyert az élvonalban. Az egyedüli szívfájdalmam, hogy idegenlégiósként nem adatott meg az igazi bizonyítás lehetősége.
A híres Tatabányai csatártrió. Balról: Vincze István, Plotár Gyula és Kiprich József. Forrás: Labdarúgás 1987/7.
A hórihorgas támadó negyvenkét évesen akasztotta végleg szögre a cipőjét. Aztán játékvezetői vizsgát tett. De éppen a kora miatt, hogy ilyen sokáig focizott, bíróként nem futhatott be hosszú karriert. Az NB III-as szintig jutott. Az edzői pályán már jóval sikeresebbnek mondható. Húsz éve gyakorolja ezt a hivatást.
– Ez idő alatt megfordultam Bicskén, Komáromban, Szárligeten, kétszer Tatabányán – mesélte Plotár Gyula. – Ma is itt dolgozom, a Tatabánya Alapítványi SK U16-os korosztályos együttesét trenírozom. Hogy láttam-e ez idő alatt „kis Plotárt”? Sok tehetség fordult meg a kezem alatt. De az a véleményem, aki nem jutott el arra szintre, ahova a képességei alapján juthatott volna, ott rendre az akarással voltak gondok. Akik ismernek, emlékeznek rám, tudják, mindig teljes erőbedobással futballoztam. Erre mondták, hogy csupaszív játékos vagyok. Na, ez az, amit egy tréner nem tud átadni a tanítványának.
Gyula napjainkban az Óvárosi Általános Iskolában dolgozik, immár tíz esztendeje. Itt gondnok és karbantartó az egykori válogatott futballista. A kérdés csak az, hogy álmában előjönnek-e még a zöld gyepen történtek. Bele akar-e fejelni még egy szöglet után beívelt lasztiba…
– Ritkán álmodom a fociról – jegyezte meg a „mi Gyulánk”. – Sokkal inkább anekdotázgatunk róla. Kipuval, Piluval. Ha összejövünk, csak úgy záporoznak az emlékek. A hat-egyes MTK elleni siker, ahol Kipu tízes osztályzatot kapott, miközben kiütöttük az előző évi bajnokot a Hungária körúton. Aztán ott van a Debrecennel szembeni hét-egyes győzelem, amikor mesterhármast rúgtam… Ám a legtöbbet arról beszélgetünk, hogy a jelenlegi NB III-as csapatnál többet érdemel ez a város. Azért szorítok, abban reménykedem, hogy látok én még NB I-es meccset Tatabányán.
A Tababányai Bányász 1986-87-es bajnoki bronzérmes csapata. Álló sor, balról: Dombai, Lakatos, Udvardi, Plotár, Kiprich, Emmer, Dobesch, Kiss I. Guggoló sor: Schmidt, Moldván, Vincze I., Szalma, Csapó, Kiss M. Forrás: Labdarúgás 1987/7.
