Ilyés Ferenc: szívügyem a határon túli magyarok kézilabdázása
Húsz év történelmi távlatokban nézve nem nagy idő, egy sportoló pályafutásában viszont annál több. Ilyés Ferenc, a Székelyudvarhelyről indult, kitűnő kézilabdázó immár kis megszakításokkal húsz éve él és sportol Magyarországon. Tatán folytatott beszélgetésünk során először az elmúlt két évtized állomáshelyeit vettük számba.
Ilyés Ferrenc ötödik évadját kezdi Tatabányán (fotó: jochapress)
– Először Szegeden kaptam lehetőséget, majd onnan Veszprémbe kerültem. Németországban is megpróbáltam magamat. Lemgóból visszajöttem Veszprémbe, ahonnan Lengyelországba, a Wisla Plock gárdájához vitt az utam. Innen a kiindulási pontra, Szegedre érkeztem vissza, majd jelenlegi klubom, Tatabánya következett.
– Ahol eredetileg két szezonról volt szó.
– Így igaz. Ám én szeretek kézilabdázni és a Tatabánya vezetői úgy látják, hogy még az ötödik, itteni szezonomban is hasznos játékosuk lehetek. Abban is megállapodtam Marosi László klubelnökkel, hogy a befejezést követően maradni fogok a klub kötelékében, ma még nem tisztázott feladatkörrel. Tatabányán már javában épül az új sportcsarnok, amelynek működtetésével kapcsolatosan is rengeteg, eddig nem volt feladat lesz, azt meg is kell tölteni – ezeken a területeken bizonyára lesz nekem is dolgom. Maradásomat nagyban befolyásolhatja, hogy a nagyon kellemes helyen, Tatán immár négy éve lakunk a feleségemmel, januárban megszületett a kisfiunk, Máté is. Itt nagyon jól érezzük magunkat. Tata gyönyörű, nagyon jól élhető kisváros.
– Hol érezte magát a legjobban és hol volt a legjobb formában?
– Szegeden kér részletben tíz évet töltöttem, ott szereztem életre szóló barátokat is. Oda bármikor visszamehetnénk, de ez csak egy elméleti lehetőség. Hogy hol játszottam a legjobban? Úgy érzem, 2004 és 2007 között Szegeden, majd 2007-től 2009-ig Veszprémben ment a legjobban, ekkor a válogatottban is komolyan számoltak velem. 2009-től már inkább hullámzó évek következtek. Szegeden Kovács Péternek, Veszprémben pedig Mocsai Lajosnak sokat köszönhettem, s ugyanezt tartom a válogatott akkori kapitányával, Skaliczki Lászlóval kapcsolatosan is. Lemgóban érdekes volt megtapasztalni a Bundesliga speciális világát, de ott kevés játéklehetőséget kaptam. A lengyelországi egy esztendő pedig inkább egyfajta kényszerpálya volt, onnan visszajöttem Szegedre, ahol akkor indult a „Pastor-éra”, ami megint sok tapasztalatot hozott számomra.
– És az eddig volt négy, tatabányai esztendő?
– Ez megint egy más fejezet. Itt egy volt játékostársam, Matics Vladan az edzőm, akivel kimondottan baráti a kapcsolatom. Ő csapatkapitányként elvárja, hogy a pályán az előretolt jobbkeze legyek, alkalmasint pedig ki is kéri a véleményemet szakmai kérdésekben is. A közöttünk meglévő, kifogástalan összhangnak is szerepe van abban, hogy én még mindig a pályán vagyok.
– Két éve egy speciális feladattal bízták meg.
– A hivatalos megbízatásom neve „A határon túli magyar kézilabdázásért felelős elnöki megbízott.” Tehát a kézilabda szövetség (MKSZ) elnöke, Kocsis Máté úr bízott meg. Az apropót egy, a székelyudvarhelyi kézilabdás utánpótlás megsegítését célzó támogatás odaítélése jelentette. Amikor erről tudomást szereztem, jeleztem a szövetség felé, hogy szülővárosomban minden lehetséges módon segíteném ennek a támogatásnak az optimális hasznosulását. Azóta ez a lehetőség már a vajdasági Adán és a felvidéki Dunaszerdahelyen is adott lett, ráadásul az erdélyi Parciumban is számos, kisebb településen – Szatmárnémeti és Nagykároly vonzáskörzetében – is komoly kézilabdaélet folyik, s őket is szeretnénk támogatni.
– A vírusinvázió feltehetően ezt a magyarlakta területeken történő, a sportágat népszerűsítő tevékenységet is lelassította?
– Sajnos, így történt. A néhány hónapos leállást igyekeztünk kihasználni és átgondolni a következő időszak tennivalóit. Az a döntés született, hogy létrehozzuk az „Együtt növünk fel” alapítványt, amelyen keresztül történik a továbbiakban a határon túli kézilabdázás támogatása. Engem bíztak meg az elnöki teendőkkel, mellettem Juhász István, két udvarhelyi kolléga – Jakab Árpád és Sipos Lóránt -, a Parciumból pedig Nagy Flórián kuratóriumi tagként dolgozik a cél érdekében.
– Melyek lehetnek a kuratórium középtávú tervei például Székelyudvarhely vonatkozásában?
– Az ottani alapok stabilizálását követően a környező, tornatermekkel rendelkező nagyközségeket is szeretnénk bevonni. Kicsit később pedig szeretenénk eljutni más, erdélyi településekre, így Csíkszeredába, Gyergyószentmiklósra, Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre is. A célunk az, hogy a rendelkezésünkre álló anyagi erőket a lehető legjobb hatásfokkal használjuk ki.
– A Tatabányához visszatérve megkérdezném: idén is meglesz a korábban megszokott harmadik hely?
– Bár a legutóbbi, csonka bajnokságban is tartottuk a dobogós helyezést, de ennek megőrzése sokkal nehezebb feladat volt, mint korábban. A 2020/21-es idényben ez még nehezebb lesz. Tizenhárman mentek el, kilenc játékos jött, a cserék során külföldieket váltottunk magyarokkal. A két kapusunkon kívül az összes mezőnyjátékosunk magyar állampolgár. Ez alapvetően szimpatikus változás, a többi majd a gyakorlatban dől el.
(jochapress / Jocha Károly)
