Isten éltesse a ma 85 éves Lemhényiné Tass Olgát!

Tass Olga_640 x 481

A magyar női tornasport eddigi legeredményesebb évei a II. világháborút követő évtizedre estek. Ekkor jött össze egy olyan tehetséges, szorgalmas és rendkívül összetartó hölgykoszorú, amelynek tagjai 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban egyaránt ámulatba ejtették a világot. Ennek az olimpiákról is érmek sokaságát szállító társaságnak a többsége még mindmáig él, itt vannak közöttünk. Az egyik emblematikus személy, a négy olimpián is szerepelt Lemhényiné Tass Olga pedig kerek jubileumhoz érkezett: ma ünnepli 85. születésnapját. A népszerű Olgi a mob.hu megkeresésére – a gratulációt követően – szívesen vállalta a beszélgetést.

– Pályafutása során világversenyek érmeinek sokaságát szerezte meg. Magától értetődő volt, hogy a tornasportot választja?

„Egyáltalán nem, sőt! Azt is mondhatnám, egy véletlen találkozás következtében váltottam. Először ugyanis 11 éves koromtól Pécsett, a helyi PEAC kezdő atlétájaként a távolugrásra, a súlylökésre és a 200 méteres síkfutásra készülgettem. Három évvel később érkezett Budapestről egy fiatal testnevelő tanár, Várkői Ferenc, aki az atléták egyik téli edzésén, a tornacsarnokban feltette a kérdést: kislányok, kinek van kedve megpróbálni a tornát? Nekem is volt, s ezzel el is dőlt a sorsom. Olyannyira szerencsés volt a váltás, hogy öt évvel később, az 1948-as, londoni olimpián már a magyar csapat tagjaként vehettem részt.”

– Ahol a csapat ezüstérmes lett, de akár az arany is elérthető lett volna.

„Keleti Ágnes már akkor nagyon jó volt, de sérülés miatt végül külső szemlélővé kellett lennie. 1952-ben ismét meg kellett elégednünk a csapatverseny második helyével, hogy azután harmadik nekifutásra, Melbourne városában a kéziszer csapatverseny eredményhirdetésekor végre felállhassunk a dobogó legmagasabb fokára! A 90. évében járó Köteles Erzsike tudni véli, hogy Nagy Jenőné Vali néni az utolsó másodpercben állíttatta le a mennyezetről lógó, hatalmas ventillátort, amely egyébként lehetetlenné tette volna a szalaggyakorlatunk bemutatását. Az én sztorim is a szalagokhoz kötődik, ugyanis az én szalagomat valaki „meglovasította”. Így kénytelen voltam az öt piros-fehér-zöld szalaggal fellépő csapattársaim mellett egy szivárványszínűvel fellépni. Szerencsére akkor még nem voltak a maiakhoz hasonlóan szigorú szabályok, így a zsűri elfogadta Vali néni improvizált magyarázatát. E szerint azért lett szivárványszínű a hatodik szalag, mert az 1956-os forradalmat követően mindenki optimista volt, jobb jövőt várt.”

– Egy szerényebben sikerült római olimpiai csapatbeli szerepléssel (7. hely) gyakorlatilag lezárta versenyzői pályafutását, hogy azután hasonlóan sikeres edzőként folytassa. A továbblépés előtt szeretném megkérdezni: az Önnel foglalkozók közül kiknek köszönhette a legtöbbet?

„Alapvetően mindenki lendített rajtam, de ha ki kell emelnem valakiket, hát Várkői Ferencet, Berczik Sárát és F. Kovács Évát említeném. Várkői rendkívül sokat adott, neki köszönhetem az akrobatikus alapok elsajátítását. Berczik Sára és Kovács Éva pedig az általános mozgáskultúra oktatása terén dolgozott igen magas színvonalúan.”

– Visszatekintve örül, hogy a tornánál kötött ki? S egyáltalán, mit adott Önnek választott sportága?

„Meggyőződésem, hogy a torna a legjobb sportág, amit választhattam! Optimálisan konzerválja az embert, az állóképességtől, a megfelelő izomerő megszerzéséig, a ruganyosságot, az akrobatikus képességeket és ráadásul még a szép mozgást is a torna tanulásával lehet elsajátítani. S hogy nem csak a levegőbe beszélek, annak igazolására felhoznám, hogy az akkor sikercsapat tagjainak többsége még ma is él.”

Tass Olga, Lemhényi Dezső

– Ön valóban irigylésre méltóan jó állapotban van, ráadásul a sportnak köszönheti férjét, Lemhényi Dezsőt is, akivel fél évszázadon át éltek boldog házasságban.

„Így igaz. A helsinki olimpiát követően a Margitszigeten, a közös ebédek egyikén ismerkedtünk meg, majd nyár végén, az Országházban volt kitüntetéseket követő hajókiránduláson kezdődött a kapcsolatunk. Fél évvel később pedig össze is házasodtunk. Butykóval szép életünk volt, közben az ő vízilabda edzősége révén eljutottunk Kanadába, majd később Franciaországba is, ahol én is dolgozhattam.”

– Viszonylag hamar nyugdíjba vonult. Miért? És mivel foglalkozott a későbbi években?

„Abban az időben 55 éves korban el lehetett menni, de ez egy pillanatig sem jelentett tétlenséget részemről! Tovább dolgoztam, majd 1997-ben végleg önállósítottam magamat. Felnőttekkel foglalkozom és oktatom a folyamatosan továbbfejlesztett művészi torna tematikámat. Ez a folyamatosság számomra igen fontos, mivel ez a tevékenység lelkileg, testileg és szellemileg egyaránt karban tart. Megvallom, nagy vágyam, hogy ha egyszer véget ért az életem, nem a kórházból, hanem a tornateremből mehessek a temetőbe!”

– Aki elnézi Olgit, átlagot messze meghaladó szellemi és fizikai összeszedettségét, kitűnő állapotát, az ezt a lehetőséget csak a távolabbi jövőben tudja elképzelni. Ha lehet, kérem, árulja el, mi mindennek köszönheti ezt az összességében kitűnő alapállapotot?

„Több jó tanácsom is van annak, aki elfogadja azokat. A legfontosabb, hogy az embernek mindig legyen közelebbi és távolabbi célja egyaránt. A folyamatos mozgás alapkövetelmény, azt soha nem szabad abbahagyni. Az emberek tiszteljék, szeressék egymást és mindig igyekezzenek a másikban a jót keresni. Az értelmes tevékenység is éltető erőforrás. Jómagam például most írom a második könyvemet és a közeljövőben szeretném szervezett formában átadni gazdag tapasztalataimat az érdeklődő edzőknek. És amit nagyon hangsúlyoznék: a barátság, a kapcsolatok karbantartása. Akikkel 60-65 éve együtt tornásztam, és bármikor összejövünk, olyan folyamatos a kapcsolatunk, mintha tegnap váltunk volna el…”

 

(Forrás: mob.hu / Jocha Károly)

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.