Bánhidi Ákos Jászberényből indult, az olimpiai válogatott edzője lett

Shares

Banhidi_AkosA korcsolyázás alapvetően téli sportág. Magyarország pedig nem dúskál fedett jégcsarnokokban, mint például északi szomszédunk, Szlovákia, ahol már a múlt század hetvenes éveiben harminc fölött volt az alkalmas létesítmények száma.

Ám körülmények ide vagy oda, a magyart korcsolyázás mindinkább hallat magáról, amihez elengedhetetlenül szükség volt és van jó szakemberekre is. Ezek közül most Bánhidi Ákossal sikerült beszélgetni, aki harmadik évtizede elkötelezett harcosa a rövidpályás gyorskorcsolyázásnak.

– Ötéves koromban – mivel édesapám hűtéstechnikai gépészmérnök volt – elköltöztünk Jászberénybe. A szabadtéri jégpálya 1976-ban felépülte után negyedszer korcsolyáztam, amikor a korábban világhírű Nagy Mariann – Nagy László páros hölgytagja hívására én is jelentkeztem. Műkorcsolyázó alapokat kaptam, két év múlva visszaköltöztünk a fővárosba. A Jégszínházban Jurek Eszter édesanyja, a Pusi néni vett fel. Egy év után a Spartacus korisaként korosztályos magyar bajnok lettem, az első felnőtt bajnokságomon pedig bronzérmet szereztem. Szerettem az ugrásokat, de egy idő után úgy éreztem váltanom kell. Szerencsémre összejöttem Györgyi János nagypályás edzővel. Átálltam közéjük; a legjobb eredményem 1989-ből való, amikor 500 méteren ranglista vezető voltam. (41.04 mp). E távon egy bronz, tízezren pedig egy ezüstérem a legjobb bajnoki eredményem.

– Leszerelés után viszont nem folytatta.

– Nem éreztem a korábbi harci kedvet, viszont előfelvételis voltam a TF-en, így folytattam a tanulmányaimat edzői szakon, ahol 1993-ban diplomáztam.

– Csizmadia Ferenc mikor lépett be az életébe?

– Ő szervezett be a menyasszonyommal, Kútvölgyi Erzsébettel kettőnket a BKDSE-be, segítő edzőknek. Egyre nőtt a létszám, ezért idővel kétfelé osztódott a csapat, az egyiket mi vittük tovább. Az első két, igazán sikeres tanítványom mindenképp említést érdemel: Kun Bálint Tibor és Kaszala Tamara. Ők voltak az első ötkarikás részvevők Albertville-ben.

– 1997-ben két évig külföldön revükben lépett fel.

– Ennek tisztán anyagi okai voltak, majd 1999-ben Ausztriába szerződtem edzőnek. Onnan családi gyász miatt kellett hazajönnöm.

– 2001-ben lett a MOKSZ szakfelügyelője…

– Első feladatként a nagypályás korcsolyázás U-szekciójának beindítását bízták rám. Mellette beindultak az ISU táborok shortrack-ben, ebben is szerencsésen részt vállalhattam. Az első generáció második hullámából nőtt ki Kövér Balázs, Szabó Krisztián, Lajos Zsolt és Szántó Kornél. A második generációból került előtérbe a torinói olimpián is szerepelt Huszár Erika és Knoch Viktor, majd folyamatosan Heidum Bernadett, Keszler Andrea, Darázs Péter és Darázs Rózsa. Knoch, Keszler és Heidum még versenyben van a 2012-13-tól szárnyait bontogató  harmadik generációban is, ahol a Liu Shaolin testvérek, Jászapáti Petra, Bácskai Sára Luca, Kónya Zsófia és Burján Csaba adják a gerincet. Ezek az emberek alapozták meg a sportág jelenlegi helyzetét, s a vele járó feltételek és kedvezmények kiérdemlését. Okvetlenül említést érdemelnek az óriási áldozatokat vállalt szülők is. Kellett az az összetartás, a közös irányba történt „húzás” is, amit az edzők és a sportvezetők adtak hozzá.

– Az eredmények javulásával nyilván egyre több a tennivaló. Nem sok ez az edző és menedzseri feladatkör egyszerre?

– Elsősorban természetesen edző lennék. A foglalkozások megszervezése, végrehajtása, a feladatok összehangolása, amin immár osztozom kínai kollégámmal, Linával, akivel abszolút egymásra utaltságban, a közös nevezőt keresve dolgozunk. A menedzser dolga pedig az összes, technikai jellegű tennivaló intézése az edzőtáborok jégfelületének lekötésétől az utolsó cipőfűző beszerzéséig. Ez a szakmai munka mellett messze meghaladná az erőimet, ezért van egy asszisztensem, aki Kercsó Magos Zsuzsanna. Ő az összes gyakorlati tennivalót leveszi a vállamról. A csapat mellett pedig egy 15 fős szakmai stáb dolgozik, amelyet orvosok, terhelésdiagnosztikai team, fizikoterapeuták, videotechnikus, funkcionális trénerek és technikusok alkotnak. Utóbbiakról csak annyit, hogy az élversenyzők esetében századmilliméteres pontossággal kell mindent beállítani. Örömmel mondhatom, hogy amit jelenleg kérünk, az minden a rendelkezésünkre áll.

– Hol tartanak a felkészülésben?

– Az edzőtáborokon túljutottunk. Következik a négy, olimpiai kvótaosztó világkupa, az első itt, Budapesten. Ezeken dől el, Magyarország hány fővel tud indulni az olimpián.

– Jelenleg milyen reményekkel tekintünk a 2018-as téli olimpia elé?

– Mi realisták vagyunk. Jégfelületen zajló versenyeknél sokkal több a bizonytalansági tényező, mint például egy maratoni futónál. Normál körülmények között a maximális kvóta megszerzése nem egy lázálom. Ez tíz emberünk kijutását jelentené, mivel úgyis a váltók tagjai közül kerülhetnek ki az egyéni indulók is.

– A magyar válogatott a nemzetek rangsorában hova sorolható?

– Sokat mond, hogy a legutóbbi vb-n a hölgyek ezüst-, a férfiak bronzérmesek voltak, s ezek nem kicsúszott eredmények voltak. De itt valóban bármi előfordulhat. A legutóbbi olimpiára például azért nem jutottunk ki, mert a kínaiak szó szerint kiütötték a mieinket…

– Milyen a felkészültsége a válogatott keretnek?

– A Kanadában töltött egy hónap maximálisan jól sikerült, az olaszországi két hét során sajnos Knoch Viktor megsérült. Egyébként minden optimálisan alakult, pattanásig feszítettük a húrt valamennyi versenyzőnknél. Viktort részleges bokaszalag szakadása miatt valószínűleg csak a novemberi világkupákon tudjuk számításba venni. Ő egy klasszis, alapemberünk, akire feltétlenül számítunk. Ugyanez a helyzet a hölgyeknél rangidős Heidum Bernadettnél is.

– Bánhidi Ákosról, a civil emberről mit tudhatnánk meg?

– Igyekszem a családomra odafigyelni. A párom igen magasan kvalifikált borász, a lányom pedig már 22 éves. Ő a TF-en sportszervezői szakon tanul. Hobbim a zene, magam is gitározok. Legnagyobb élményem e téren az volt, amikor egy alkalommal a Beatrice együttessel léphettem fel vendégzenészként és velük gitározhattam. A mi zenekarunk a „Sad Monkey” sok évig működött, abszolút amatőrként. John Petruccit kiemelkedő zenésznek tartom, itthon pedig szerintem Szűcs Antal Gábor és Tátrai Tibor a legjobbak.

Jocha Károly