Joósz Attila: a Veszprém biztosan legyőzi a Szegedet!
Immár huszonkét esztendeje annak, hogy egy váratlan, de annál súlyosabb agyvérzés érte a veszprémi kézilabdázók akkori sikeredzőjét, a férfi válogatott kapitányát, Joósz Attilát. (Fotók: JochaPress.hu) A mester – aki azokban az években maximális fordulatszámon pörögve, sikert sikerre halmozott csapatával – előbb még nagyon optimista hangú üzeneteket küldött a kórházból a külvilágnak, ám hamarosan kiderült: sokkal nagyobb a baj, mint azt bárki is gondolta volna.
A napok múlásával ugyanis mindinkább bizonyossá vált, hogy Joósz Attila elveszett a magyar kézilabdázás számára. Négy vérrögöt is regisztráltak az agyában, amelyek bármelyike akár azonnali halálát is okozhatta volna. Orvosa azt tanácsolta Attila családjának, hogy ne vegyenek számára új cipőt, mert legfeljebb egy-két éve lehet még hátra.
A sors azután – miként oly sokszor máskor is – felülírta a jóslatokat. Egykori orvosa, dr. Varga László már régen eltávozott az élők sorából, Joósz Attila viszont 22 évvel a történtek után is közöttünk van. Örömteli létezésében bizonyára szerepe van több tényezőnek is. A vérrögök felszívódtak, a Mester igen fegyelmezett életet él, kerüli a feszültségeket és még véletlenül sem vállalkozik erőn felüli próbákra. Csak így történhetett meg, hogy minden, előzetes prognózist messze túlteljesítve, márciusban megérhette a 75. születésnapját, s mindmáig viszonylag jó egészségben közöttünk lehessen.
Állapotáról e sorok írója személyesen győződhetett meg, amikor a napokban meglátogatta őt Győrújbaráton, amely település alig öt kilométernyire van Győr nagyváros határától és Győr Rózsadombjának is nevezik. A kellemes domboldalon található Joósz Attiláék háza, szép kerttel és kilátással. Feleségével, Iluskával és két fia – Róbert és Attila – közül az utóbbival lakják a szép házikót.
A fiatalkori Joósz Attila
— Örülök, hogy meglátogattál — jelentette ki nagyon határozottan a vendéglátó. – Amit a legfontosabb elmondanom: Iluskával immár 52 esztendeje élünk igen szép házasságban. Ha ő nem lenne, már egészen bizonyosan én sem lennék itt és akkor nem beszélgethetnénk a régi, szép időkről.
— El kell mondanom azt is – folytatta, – hogy nagyon sportszerűen élek. Este kilenckor záróra, akkor bevonulok a hálóba, olvasgatok tíz óráig. Majd meghallgatom a híreket és szépen elszundikálok.
Szenvedélyesen magyarázta, hogy is volt az annak idején?
— Ennek a fegyelmezett életvitelnek és Iluska jelenlétének köszönhetően Ön továbbra is itt van, aminek sokad magammal nagyon őszintén örülök. Egyben arra kérném, beszélgessünk előbb talán az évtizedekkel korábbi kezdésről.
— Könnyű volt beleszeretnem ebbe a sportágba, hiszen itt, Győrben valamikor édesapám volt a szakmai vezető. Ő javasolta, próbálkozzak meg a kézilabdázással. Később Filácz Ernő is biztatott, így maradtam. Sokat jelentett, hogy a velem egykori, későbbi kiváló kapus, a Győrből a Budapesti Spartacusba került Dubán Dénes, továbbá Ajtony Ákos, az egy évvel idősebb, fantasztikus alkatú Bartovics József és a többiek kiváló hangulatú csapatot alkottak. Más klubokban is voltak olyan játékosok, akikre felnéztem. Ilyen volt például ugyancsak a Spartacusban a sokszoros válogatott Stiller László, aki sajnos később rossz utakra tévedt, s végül többet volt benn, mint kinn. Ami engem illet, nem voltam különös tehetség, de az NB I-ben stabilan játszottam.
— Irányító voltam, de az átlövő pozíciójában is megálltam a helyemet. A felső- és az alsó elhajlást is jó százalékkal alkalmaztam. Máig is büszke vagyok arra, hogy például olyan edző kezei alatt készülhettem, mint a Stéger Laci bácsi, meg a Kránitz Pista bácsi, akik egyébként sógorai voltak egymásnak. Sajnos, nem is olyan régen, mindketten itt hagytak bennünket.
— Voltak olyan játékostársak, akik közelebb kerültek Önhöz?
— Mindenkinél vannak ilyenek. Így voltam például a kapusunkkal, az „Alibi” névre hallgató Horváth Józsival, Sok más mellett nagy szeretettel emlékezem például Szaló Tibire, aki 48 éves korában halt meg. Cukros volt, levágták az egyik lábujját, jött egy trombózis és még az éjjel elment. Nagyon rendes srác volt, nagyon sajnálom. Ebbe a sorba tartozik a kedvenceim között Musicz Bandi, majd a fiatalabb kapusok, Horváth Zsolt és Oross Tibor. Sajnos, utóbbi egy értelmetlen balesetben azonnal meghalt. Ugyancsak elment közülünk Pálmai József is, akivel játszottam is együtt, később a főnököm is lett, mint az ETO elnökhelyettese.
Borkai Zsolt polgármester Pro Urbe díjat adott át az IHF kupát nyert csapat tagjainak
— Egyáltalán, Ön meddig szerepelt a Győr mindvégig élvonalbeli együttesében?
— Nem sokáig, mert már 28 évesen visszavonultam és azonnal edző lettem. Korábban eljutottam ugyan az ifjúsági válogatottságig, de a felnőttek között nem lehettem válogatott. Nem voltam akkora tehetség, azt viszont elmondhatom, hogy masszív NB I-es játékosként tartottak számon. Edzőként mindjárt a nagyokat kaptam meg, mellettem szaktanácsadó volt Kránicz Pista bácsi. Jól mentek a dolgaink, a csúcsot az IHF Kupa megnyerése jelentette 1986-ban. S hogy a polgármesterünket, Borkai Zsoltot is dicsérjem egy kicsit, a 25. évfordulón, 2011-ben az 1986-os győztesek Pro Urbe díjat vehettek át..
Horváth Gábor volt az első számú kedvenc
— Azután Ön is kezébe vette a vándorbotot…
— Egyszerűen visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam Ausztriából, Kremsből. Összesen öt évet töltöttem odaát; Kremsből előbb a Klagenfurt közelében fekvő Baernbachba szerződtem, majd a bécsi WAT Margaretennél fejeztem be a külföldi kalandozásaimat.
A kitüntető címet 1987-ben érdemelte ki
— Milyen tapasztalatokat szerzett az idegenben töltött évek során?
— Akkoriban még sokkal szerényebb igényei voltak az osztrák kézilabdázó kluboknak. Egyszerűen nem tudtam megvalósítani a szakmai elképzeléseimet, mivel hetente háromnál több edzésre csak véletlenül voltam képes rávenni őket. Kremsben együtt dolgoztam az ördöngősen cselező, jobbszélsőként és átlövőként is kitűnően használható veszprémi válogatottal, Horváth Gáborral. Gabi a meccseken képes volt akár megszakadni is a győzelemért, de az edzéseken ő sem volt élharcos. Emlékszem, egyszer telefonált azzal, hogy kicsit késni fog. Kérdeztem: hol vagy? Most indulok Budapestről – felelte. Én meg akkor kezdtem a bemelegítést…
— Horváth Gáborral egyébként kitűnő volt a kapcsolata, ráadásul neki köszönheti, hogy a Veszprém edzője lett.
— Egyszer szólt a Gabi, hogy felhívta őt Hajnal Csaba azzal: szerezze meg neki a Joósz Attilát. Végül Győrben találkoztunk, mindenben megállapodtunk, s ami le volt írva, azt teljesítették is. Egy „csavar” volt csak az egészben, s ez csak a betegségem idején derült ki. Hetvenezer volt a havi fizetésem, de csak húszezerre jelentettek be. Ezért is történhetett meg, hogy most be kell érjem százezer forintos nyugdíjjal. Többen is mondogatták annak idején, hogy menjek bíróságra, de én nem mentem. Örültem, hogy élek, s azóta sem bánom, hogy nem pereskedtem! Jól van ez így, a lényeg az, hogy élek, s viszonylag jól vagyok.
Valerij Melnyiktől leamortizált csapatot vehetett át
— Ön Valerij Melnyiket követte a Fotex kispadján…
— Azt a Melnyiket, aki teljesen leamortizálta a csapatot, ott kő kövön nem maradt! Az orosz játékosok zömét elvitte, csak a Zsitnyikov meg a Zubjuk maradt. Melnyik kijelentette, hogy Éles és Sótonyi nem alkalmas az NB I-re, én ezekből és társaikból csináltam csapatot. Amíg ott voltam, négy és fél év alatt mindent megnyertünk, meg hozzá még egy európai kupát, a KEK-et a német Milbertshofen ellen. Akkor jött a baj, amikor a Komló ellen döntetlent játszottunk. Rendkívüli módon felidegesítettem magamat, otthon lefeküdtem, de nagyon rosszul éreztem magamat. Iluska hívta a mentőt, akik közölték: nem rosszul van., hanem agyvérzést kapott. Kórház, infúzió, két hét Veszprémben, majd átkértem magamat ide, Győrbe, ahol még további három hónapot kellett eltöltenem. A család közelsége sokat jelentett, bár a beszédkészségem máig sem jött teljesen vissza. De jól érzem magamat, itt, a házban és a kertben elvagyok, sehova nem kívánkozom. Nagy ritkaság, ha valamire rávesznek, akkor visznek-hoznak.
Éles Józsefet (fehérben) kimondottan szerette
— Tehát élvezi a hazai pálya előnyét. A tévén keresztül figyeli a sporteseményeket?
— Már egyre kevesebb dolog érdekel. Például a női kézilabda sem tud igazán lekötni, egyedül a férfiak mellett tartok még ki. Szeretem a kézilabdát, de ez a mostani nagy rohanás, meg a test-test elleni ütközések sora, ez már nem az én világom. Ami pedig a játékosokat illeti, igazságtalan lennék, ha nem sorolnám az egykori győri csapatom gerincét alkotókat: Iváncsik Misit, akit imádtam, azután Cséka Lajost, Nyikus Istvánt, Kádár Zoltánt, vagy éppen a 207 centire nőtt Polgár Lacikát. Ám mindenkit beszámítva sincs nagyobb kedvencem, mint a Horváth Gábor. Az bármikor hajlandó volt edzés után is túlórázni, de csak azt csinálta, amit ő szeretett. A későbbi korosztályból a veszprémieknél Sótonyi Laci volt a legszorgalmasabb, akár összeesésig is képes lett volna edzeni. Meg az Éles Jóskát is nagyon szerettem – ő is engem. Nem is csodálom, hiszen Melnyik csak akkor tette be néhány percre, ha már a közönség kórusban követelte…
A Fotex egyik bajnokcsapata
Lékai Máté (pirosban) egyszerűen nagyszerű…
— És a maiak közül van, akit szívesen kiemelne?
— Hát persze. Ott van ez a volt tatabányai, most már szegedi nagy lövő, a Bodó Ricsi.. Hát annak azután van nagy lövése, de sokszor nem tud odakerülni. Szerintem ráférne egy alapos egyéni képzés. Na, akit még kiemelnék, az az irányító, a Lékai Máté. Ez a srác egyszerűen nagyszerű!
Joósz Attila tényleg örül az életnek
— Végül beszéljünk néhány szót a hétvégi, nagy érdeklődéssel várt első, bajnoki döntőről, a Szeged-Veszprém összecsapásról.
— Én biztosra veszem, hogy nyer a Veszprém, de ebben a kérdésben kivételesen nem értünk egyet a feleségemmel! Iluska ugyanis kemény szegedi drukkernek számít, így ő nekik drukkol. Egy haszna azért csak lesz a szembeállásunknak, hiszen valamelyikünknek igaza lesz, bármi is legyen az eredmény!
(JochaPress.hu / Jocha Károly)
