Judik Zoltán: hit, hazaszeretet és a család!
Az 1955-ben hatalmas meglepetésre – a Szovjetunió legyőzésével – Európa-bajnokságot nyert kosárlabda válogatottból májgyulladás miatt kimaradt Judik Zoltánnal folytatott beszélgetés 2. részében is vannak megszívlelendő mondatok.
– Az egyetemi kötelezettségek és a kosaras programok hogy fértek meg egymással?
– Megfértek, de nem mindig könnyen. Különösen akkor, ha rajzbeadások időszaka volt, akkor bizony keveset aludtunk. Ami a MAFC megítélését illeti, a politikai besorolás szerint mi sötét emberek voltunk. A Fradi mellett a MAFC számított leginkább ellenzéki klubnak, ahol egyébként 1958-ig játszottam, majd féléves kivárással, Borbély Palival együtt az akkori edző miatt elmenekültünk a Honvédba. Ha kivárok még egy hónapot, amikor Vadászi Edét felmentették, talán soha nem hagyom el a MAFC csapatát.
– Róma után lemondta a válogatottságot, majd 1964-ben végleg visszavonult.
– A munka mellett egyre nehezebb lett volna folytatni. Ráadásul a évfolyamtársaim már mind megelőztek a civil életben, s ez is befolyásolt a döntésemben. 1960-tól 1968-ig dolgoztam a Népstadionban, majd a TF következett 1986-ig, ahol műszaki igazgató lehettem. Itt a nyolcvanas évek elején kezdtük a sporttechnológiai szakmát felépíteni egy akkor új gazdasági formában, egy GMK-ban. Az építész-tervezők mellett mindmáig alkalmazzák ezeket a szakembereket, akik egy sportlétesítményen belül a sportágak technikai követelményeit meghatározzák. A TF-ről a Hajós Alfréd Uszodába vitt az utam. Ez utóbbi helyen végezhettem a legváltozatosabb munkákat: részt vehettem a Hajós- és Komjádi uszodák rekonstrukciójában. Egyébként 2002-ben mentem nyugdíjba és ezekkel a sporttechnológiai megbízásokkal mindmáig szívesen foglalkozom. Az évek során az athéni sportcsarnokon, a szíriai Hadmérnöki Főiskolán és a szombathelyi sportcsarnokon keresztül sok helyen közreműködtem a megvalósításokban.
– Mi a legutolsó munkája?
– Éppen a napokban adtam le a dokumentációt, amelyben a Maccabi Európa Játékokra a Kerepesi úton készülő két, egymás melletti sportcsarnok technológiáját szerkesztettem meg, és természetesen az elkészítéshez szükséges költségvetésre is ajánlatot kellett tennem.
– Miután visszavonult, maradt valami kötődése a sportággal?
– Úgy indult, hogy lesz. Kassai Ervin beiskolázott, elvégeztem a bírói tanfolyamot, ő pedig az első alkalommal jelölt Bajára, mindjárt NB I-es mérkőzésre. Erre egy korábban templomból kialakított teremben került sor, ahol annyi mocskot kaptam a két gyerekem füle hallatára, hogy a lefújást követően azonnal közöltem Kassaival, én pedig ezt befejeztem. Az edzőség szóba sem jött, mert a mindenkori munkám abszolút kitöltötte a napjaimat. A családom nagyon örült ennek a bajai döntésnek, hiszen korábban rendszeresen hathetes tatai edzőtáborokon kellett részt vennem, ahonnan nem hogy hazamenni, de még telefonálni sem lehetett! Így végre visszakaptak engem.
– Hogy a kosárlabdázást ne hirtelen hagyjuk abba, hétfőnként az öregfiúk rendszeresen összegyűltek a Honvédban – folytatta. – Ez ment vagy tíz évig, mire a korábbi játékostársak szép lassan elfogytak. Mivel a labdát nagyon szerettem, s már előzőleg is teniszezgettünk Gremingerrel, Simonnal, Benczével, Schmitt Pállal és a Buda Pista bácsival, így adott volt az irány. Később ezek a társak is ezért-azért abbahagyták, én pedig beépültem mások társaságába.
– Az utóbbi 10-15 évben rendszeresen edz és versenyeken is részt vesz.
– Hetente háromszor játszom: kedden, pénteken és vasárnap. Az egyes helyszíneken más és más a partnerem, mivel a párosra koncentrálok, mert alapvetően csapatember vagyok. Többször játszottam az ausztriai Seefeldben és a svájci Arosában is. Volt, hogy nyertem 50 svájci frankot, miközben a nevezési díj 80 volt…
– Van-e valamiféle hiányérzete a sportágával kapcsolatosan?
– Engem mindmáig érdekel a kosárlabda. Tavaly például családostul elmentünk megnézni Kolozsváron az Európa-bajnoki csoportmeccseket. Rengeteg barátom van, akikkel nagyon jókat beszélgetünk. Ami viszont hiányzik: nem foglalkoznak velünk, idősebbekkel. Mondok egy példát: ez év januárjában, Melbourne-ben, a nagy tenisztornán a női páros győzteseinek egy idős hölgy adta át a tiszteletdíjat. Mint kiderült, ő 50 évvel előbb nyerte a női egyesek versenyét. A feledés homályából előhúzták őt és szerintem mindenki örült egy régi bajnok arcának. Na, nálunk ugyanezt meg lehetne csinálni például a Kelet-Nyugat gála szünetében, de az ilyesmi senkinek nem jut az eszébe! Pedig ezek az apró figyelmességek egyetlen fillérbe sem kerülnének!
– Ha nem dolgozik és edzésre sem kell mennie, mi minden foglalkoztatja még?
– Hat évig dolgoztam a feleségem dédapja, dr. Genersich Antal világhírű patológus orvosprofesszor családfáján, illetve a kapcsolódó érdekességek, történetek felkutatásán. A halálának 100. évfordulójára általam két évig készített kéziratot májusban a SOTE adja ki. Egyébként pedig kiterjedt baráti köröm is van, amelynek tagjaival egyetlen követelményemet mindenkivel szemben érvényesítem: az illető se szélső balos, se szélső jobbos ne legyen! A „link” embereket elég jó százalékban eleve sikerül kikerülnöm, hála az életem során kialakult igen jó emberismeretemnek.
– Ha önmagát kellene jellemeznie, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbaknak?
– A hitem, kereszténységem, a hazaszeretetem és a nemzeti elkötelezettségem kívánkozik a legelső helyekre. És természetesen a családom, annak minden tagjának a szeretete.
(MKOSZ / jochapress)