Judik Zoltán kilógott a kórházból, hogy lássa a döntőt!
A 85. évében járó Judik Zoltán egyértelműen a nem szerencsés sportolók közé tartozik. Biztos tagja volt az 1955-ös, Budapesten megrendezett férfi kosárlabda Európa-bajnokságra készülő magyar válogatottnak, ám az utolsó pillanatban mégis kikerült onnan.
A máig is aktív sportember érdi lakásán volt beszélgetésünk is természetesen ennek a nem mindennapi történésnek a felelevenítésével kezdődött.
– Utolsó felkészülési tornánk volt a szófiai, amely legfeljebb 2-3 héttel az Európa-bajnokság előtt lehetett – emlékezett vissza a számára igen fontos eseményre Judik Zoltán. – Ott egy korábbi, fogászati kezelés alkalmával kapott injekció utóhatásaként kaptam egy hepatitiszt, ami elég veszélyes betegség és jókora pánikot is okozott. Ez a tény ugyanis még az utolsó, szófiai napokban kiderült, besárgultam, így haza már a többiektől elkülönítve érkeztem. Nagy szerencsére egyetlen csapattársam sem fertőződött meg. Arra pedig még rágondolni is rossz, ha ez mondjuk az Eb előtt meg is történik.
– A májgyulladást akkoriban hogyan kezelték?
– Lefektettek, teljes nyugalom jelszóval. Szerencsére akkor még nem volt tévé sem, így a kísértés eleve ki lett zárva. Főtt rizst, túrót, meg gyümölcsöket lehetett ennem. A „kifekvési” időt négy hétre taksálták, így természetesen ebbe a tilalmi időbe beleesett az Európa-bajnokság is. Elvileg az összes meccset nem láthattam volna, de a magyar-szovjetre megléptem a házi őrizetből.
– Elég rossz érzés lehetett a lelátóról nézni, amint a többiek sporttörténelmet írtak.
– Ez bizony nem a legkellemesebb emlékeim közé tartozik. Ráadásul a szabadtéri játékokon használatos aszfalt vagy salak helyett a Népstadionban egy speciális fapadló készült, amelynek munkálataiban a Népstadion mérnökeként én is benne voltam. A 40 ezer ember hatalmas bíztatásban részesítette válogatottunkat, amelynek tagjai közül talán Simon Jánost – a Simit – emelném ki külön is, meg a Hódy Lacit és a Cselkó Tibort. Közben a túl lelkes drukkereket a megfigyelők jól szemmel tartották. Volt olyan évfolyamtársam, akivel másnap reggel közölték: az ország összes egyeteméről örökre ki van tiltva. Kvetán József nem az egyetlen volt, akit úgymond eltanácsoltak az egyetemeknek még a környékéről is. Ő 1956-ban el is hagyta az országot, és azóta is Svédországban él.
– Ön hogyan jutott túl ezen a nagy csalódáson?
– Szerencsére nem sokáig emésztettem magamat a történteken, amelyeken sikerült viszonylag hamar túllépnem. Ebben szerepe lehetett az otthonról kapott nevelésnek, a ciszterek gimnáziuma atmoszférájának és a hitemnek egyaránt. Ez olyannyira sikerült, hogy egy évvel később, Bolognában, a Mariano Kupán a rivális csapatok edzőinek szavazatai alapján a magyarok legjobbjának engem neveztek meg.
– Kiesését követően Dallos Jánost valóban az utolsó pillanatban hívták be.
– Ő sokkal rosszabbul járt, mint én. Az Eb-t követő, nyárvégi teljes orvosi átvizsgáláson ugyanis kiderült, hogy tüdőbeteg lett és végleg eltiltották a versenyszerű sportolástól. Egyébként a Eb-győzelem után 62 évvel megkaptam tőle az első helyért kapott érem hiteles másolatát, ami nagyon nemes gesztus volt tőle, amiért ő Fair Play-díjat kapott. Ha ugyanis nem kapom meg a hepatitiszt, ő nem játszhatott volna a kontinensbajnokságon.
– Abból a válogatottból itthon csak Dallos János él, meg Ön, akit a betegség kiszorított a csapatból.
– Érdekesen alakultak a dolgok, hiszen a többiek közül külföldön hárman még élnek. Cselkó Tibor Londonban, Tóth László Los Angelesben lakik, míg legmesszebben – Ausztráliában – Hódy Laci talált magának menedéket. Egyébként Hódy Laciról messze a legtöbbet lehet tudni közülünk, elsősorban az itthon is megjelent önéletrajzi könyvének köszönhetően.
– Az már kiderült Önről, hogy 1954-ben tagja volt a Főiskolai Világbajnokságon győztes magyar együttesnek, hogy ott volt 1960-ban, a római olimpián is, hogy tízszeres magyar bajnok és 116 válogatottságot számlál. Arról viszont még nem volt szó, hogy hol is kezdődött ez az eredményekben is gazdag pályafutás?
– A cisztercita gimnáziumba jártam, amely a mai Villányi úton van. Annak a cseppnyi tornatermében edzett esténként a MAFC, ahol többedmagammal gyakran bámészkodtam; leginkább tátott szájjal néztük a felnőtteket. A déli órákban pedig gyakran mi is ott dobáltuk a labdát. Az egyik srác édesapja a Kelenföldi Erőműben dolgozott, a fia pedig addig agitálta, amíg az erőmű alakított egy kosárcsapatot, Kelenföldi Munkás Sport Egyesület néven. Az első évben a Budapest III. osztályban a 6. helyen végeztünk, de már akkor is volt edzőnk, Rébi László személyében. A következő évben 12 pont előnnyel lettünk elsők, ezért a szövetség a II. osztályt átugratva, mindjárt az I. osztályban adott nekünk játéklehetőséget.
– Amikor 1951-ben felvettek az építészmérnöki karra, a MAFC átigazolt – folytatta. – Hatszázhuszan kezdtük az első félévet, a fele végzett is…A rengeteg szakérettségis közül sokan már az első napra sem jöttek el, így számos hely megüresedett. Ekkor találkoztam a villamos megállóban Szécsi Szilveszterrel – aki később nemzetközi játékvezető lett -, aki lógó orral közölte, hogy két nap múlva bevonul katonának két évre. Az én biztatásomra másnap jelentkezett a dékáni hivatalban – azonnal felvették és meg is úszta a katonaságot…
(MKOSZ / jochapress – folyt. köv.)
