Kangyal Tibor: első magyar lehettem volna az amerikai drafton!

Hol vannak azok a régi, szép idők? Ha ezt a kérdést a kosárlabdázással kapcsolatosan tesszük el, akkor a legtöbb válasz a Honvéd – MAFC férfi kosárlabda vetélkedést, a két rivális bajnoki csatározását említené. S nem is indokolatlanul, hiszen a hatvanas-hetvenes évek ennek a bajnoki mezőnyből kiemelkedő, két klubnak a vetélkedése jelentette az igazi csemegét. Annál is inkább, mivel a Honvéd a hatalom reprezentánsának számított, a MAFC pedig az ellenzéké. Éppen olyan volt a MAFC általános megítélése, mint a Ferencváros labdarúgó csapatáé.

A JochaPress ez alkalommal Kangyal Tibort szólította meg, akit mindmáig mindenki csak Kangyal „Öcsiként” emleget. A 77 éves Öcsi immár négy esztendeje visszavonult a felesége nagyszülei felújított nyaralójába. Oda, ahol felesége a gyermekévei jelentős részét is eltöltötte.

– Budapestet először északnyugati irányban hagytuk el, amikor húsz éve Piliscsabára költöztünk, hogy azután négy éve Balatonszárszó következzen – említette Kangyal. – Minden, korábbi kötődésünket felszámoltuk, a hátralévő éveinket meggyőződésem szerint a legjobb helyen, a Balaton mellett szeretnénk eltölteni.

  Szó se róla, egészen biztosan jobb ott „tengődni”, mint élvezni a nagyvárosi zsúfoltságot, ahol azért ő és családja is eltöltött több mint fél évszázadot. Egyébként pedig mind a négy gyermeke Budapesten vagy a főváros közvetlen közelében él.

– Hárman voltunk testvérek, két bátyám közül az egyik, Ferenc 83 éves, a nála egy évvel fiatalabb Miklós viszont már 75 éves korában végleg itt hagyott bennünket. Én egy kicsit amolyan ráadás-gyermekként érkeztem, öt évvel Miklóst követően. A Stefánia úton laktunk, s gyermekéveim idején a Népstadion helyén még hatalmas grund terpeszkedett. Igazi gyerekparadicsom volt ez, csak egy gondom adódott: 4-5 évesen még egyik csapatba sem választottak be.

  A sport jóval később kapott helyet Öcsi életében. Előbb az Érsek utcai általánosban Kertész Tibor testnevelő akarta őt atlétának nevelni, de két edzés után ebből elege lett.

– Tulajdonképpen már az első alkalommal otthagyhattam volna az atlétikát, mert edzőm a gerellyel a szöges cipők hátra maradt lyukait céloztatta velem két órán keresztül. Az atlétikai játszadozás után testvéreimet követtem a Typográfia Budapest I. osztályú csapatába, ahol Jaszlics László adta kezembe a kosárlabdát. Fél év elteltével a Mávagba mentünk át. Feri bátyám hamar abbahagyta, Miklóssal viszont megmaradtunk. 1959-ben már az ifjúsági válogatottba is behívtak. Miután pedig 1959 őszén a Mávag első számú irányítója, Papp Péter halálos balesetet szenvedett, ezért váratlanul, de engem léptettek előre. Ettől kezdve én lettem a felnőttek irányító játékosa.

  Később felvették a Műszaki Egyetemre, de nem akaródzott átmennie a MAFC csapatába.

– Akkor az volt a módi, hogy aki egyetemista, annak az egyetem klubjában kell játszania. Nagyon szerettem a Mávagot, ezért egy évet még átlavíroztam, csak másodévesként mentem a MAFC-ba. Közben a MÁVAG elöregedett, új játékosok jöttek, így könnyebben hagytam hátra korábbi egyesületemet.

 Játékára a válogatottnál is felfigyeltek. Kerettagságát követően1961-ben, Budapesten egy magyar-ukrán mérkőzésen pályára is léphetett.

Zsíros Tibor, a népszerű „Zsizsi” (fotók: JochaPress)

– Érdekes tapasztalatokat szereztem elég hosszú, válogatottbeli időszakom alatt. 1961-ben még egyértelműen Páder János volt a kapitány, akire szakmailag túl sok rosszat nem lehet mondani. Az viszont egyértelműen érződött, hogy mögötte nem állt komolyabb játékos pályafutás. Talán ezért is, de nála egyértelműen a begyakorolt, figurális támadásoknak volt elsőbbségük. Az 1964-es, tokiói szereplésünk idején már felemás megoldás lépett érvénybe. Papíron Zsíros Tibor lett a főnök, de végig érződött a mögötte álló Páder hatása.

  Ez az olimpiai részvétel elég sokba került Önnek, legalábbis tanulmányi fronton mindenképpen.

– Az olimpiai részvételem teljesen hivatalos volt. Az akkori OTSH engedélyével elutazhattam öt hétre a japán fővárosba. Hazatérve családi támogatással igyekeztem bepótolni elmaradásaimat, illetve rajzaimat beadni. Úgy tűnt, minden rendben, amikor félévkor a Lakóépület Tervezés Tanszék professzora, dr. Reischl Antal – akinél csak aláírást kellett volna szerezni, vizsgázás nélkül – közölte, hogy mivel nem hallgattam az előadásait, így nem igazolja a félévemet. Ezért évet kellett ismételnem, ami nem csak nekem sikerült az évek során. Hasonló okok miatt Gabányi Laci két évet is elvesztett, míg Pólik Gyuri hozzám hasonlóan járt.

  Közben javában zajlott a Honvéd-MAFC rivalizálás, amelyek során arra is rájött, miért nyerhetett a magyar válogatott 1955-ben Európa-bajnokságot a Népstadionban?

Greminger János

– Gyerekként láttam a meccseket, hiszen a belógás nem okozott különösebb technikai gondot – emlékezett. – Az akkori győzteseket igazán persze csak utólag ismertem meg. A sikerek első számú motorja Greminger János volt, aki Páder minden utasítását keményen végrehajttatta társaival. Ő egy tehetséges és szorgalmas ember volt, akit társai kis terroristának tartottak. Én éppen az ellenkező stílust képviseltem, a kreativitást támogattam, mert a kosárlabdázás attól lesz igazán szép. Az én improvizatív játékomat alapvetően nem támogatták. Mindössze egy alkalommal kaptam egyértelműen zöld lámpát egy válogatott meccsen, a belgák ellen, akik már nagyon kiismerték a játékunkat. Az eredménytelenséget látván Páder – a változtatás reményében – azzal küldött pályára, hogy „Öcsi, csináld azokat a hülyeségeket, amiket a MAFC-ban szoktál”…

  Az igazán felszabadult játékra csak a MAFC-ban volt lehetősége…

– Hatalmas meccseket vívtunk a Honvéddal, bár az én pályafutásom során mindössze egyszer – 1970-ben – tudtunk bajnokságot nyerni. Valami apróság mindig közbejött. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem voltunk egyértelműen jobbak fő riválisunknál, olykor kicsit lazább is volt a csapat a kelleténél, a 35. perc tájára pedig gyakran elfogyott a levegő. S ha kellett, az a minimális lejtés is elég volt a Honvéd győzelméhez. Ettől még óriási volt a szurkolótáborunk. Nálunk értelmes srácok játszottak, kialakult egy értelmiségi hangulat, amely „összerántotta” az embereket.

1974-ben vonult vissza. Saját számításai szerint 96 válogatottsággal,a  szövetség másféle számítása szerint ez a szám 55 volt. Mire emlékszik vissza különösen a játékos évek eseményei közül?

– Nagy bánatomra történt meg a következő két eset. 1965-ben az Universiadén a harmadik helyért nyertünk a franciák ellen, akiknek edzője kijelentette: Prieszol Jóskát és engem szívesen elvinne a francia bajnokságba. Ilyesmiről persze akkoriban szó sem lehetett. Még nagyobb csalódás ért 1967-ben, amikor Tamperében az Európa-bajnokságon egy amerikai stáb meghívott egyedül engem egy felmérésre. Engedéllyel el is mentem délidőben a megadott helyre – mikrobusz jött értem. Számos figura bemutatása volt a feladatom. A zsűrizők engem is jelöltek a következő amerikai „draftolásra”, ami hatalmas lehetőség lett volna számomra. A szövetségnek megküldött levél azonban érdekes módon eltűnt. Kutas Pista bácsival is beszéltem, aki az állította, ő nem látta a levelet… Mindenki tudja, hogy abban az időben ő élet-halál ura volt a magyar sportban, minden rajta keresztül ment – ha ment.

   A draftolási lehetőség tehát elúszott, maradt a magyar valóság.

Egyik kellemes klubtársa, Pólik György

– Sportpályafutásom befejezését követően a Népstadion és Intézményei tervezőjeként dolgoztam. Közben meghívtak egykori középiskolámba, az akkor már Ybl Miklós Főiskolára óraadónak. Ebből tizenöt évnyi tanári időszak lett, mellette a tervezést sem adtam fel. 1990-ben szükségállapotban elvállaltam a MAFC edzői teendőit, ami hároméves, fizetés nélküli szabadsággal járt együtt. Ezt a vonalat fel kellett adnom, mert beütött a pénztelenség, pénz nélkül pedig csapatot sem lehet építeni és fenntartani. Idősebb bátyámmal számítástechnikai vonalra álltunk át, reklámgrafikával is foglalkoztunk. Később egy magyar-olasz acélszerkezeti gyárnak dolgoztunk; a General Electricnek (GE) öt gyárat építettünk itt, Magyarországon. Közben egy rákot és egy infarktust is túléltem. Az utóbbi években a szakmabéli feleségemmel, Rissdörfer Mariann-nal együtt tervezünk. Mariann annak idején Peterdi Pál kezei alatt a Császár uszodában bontogatta szárnyait. Hazai szinten jó úszónak számított, az ismert Korényi Olgával és társnőivel számos bajnoki sikerben volt részes. Most együtt kerékpározunk minden nap, ami teljesen beépült az életvitelünkbe. Egyik kedvenc távunk Siófók oda-vissza, ez 50 kilométer…

  Kalandos életpályája jóban és rosszban is gazdag volt. Benne egy rendkívül szerencsés szituációval.

– 1961-ben Párizsba készült a csapat. Közbejött akadályok miatt egy nappal későbbre került az indulásunk. Amennyiben az eredeti tervek szerint repülünk, úgy mi is rajta lettünk volna azon a MALÉV-gépen, amely egy nappal korábban, Párizsban lezuhant…

(MKOSZ / JochaPress)