Kántor Anikó: fél évszázad után, mindig csak előre!
A nagy rohanásban nem minden évfordulóról sikerül megemlékeznünk. Szerencsére most időben értesültem egy abszolút kerek évfordulóról. Mivel az ünnepelt – Kántor Anikó – nem szégyelli a korát, így elárulhatjuk, hogy március 26-án ünnepli az 50. születésnapját. Ez alkalomból sikerült őt szóra bírni. Ráadásul mindjárt a legkeményebb kérdést kapta a beszélgetés indításaként.
– Mit jelent Önnek ez a kerek jubileum, az immár elhagyott 50 esztendő?
– Én csak a legritkább esetben nézek vissza. Így legfeljebb annyit mondhatok, ha még egyszer kezdhetném, ugyanígy élnék, végezném a dolgomat. Így volt szép, így volt jó, így volt kerek az eddigi életem. Amióta abbahagytam, gyakorlatilag megszakítás nélkül az utánpótlásban dolgozom, ennek pedig immár több mint másfél évtizede. Hét éve pedig saját klubot alapítottam, amely számomra természetes módon a Kántor Anikó Sportegyesület (KASE) nevet vette fel.
– Ehhez a merész húzáshoz azért szükség volt egy, s másra. Leginkább pedig arra, hogy ez a név a magyar kézilabdázásban ne tizenkettő egy tucat legyen. A hosszú és eredményes sportpályafutással – benne 121 válogatottbeli szerepléssel – megalapozta ezt a lehetőséget. Akik ismerték a pályákról, az élvonalbeli mérkőzésekről éppen úgy, mint a nemzet együttesből, azok nem csodálkoztak e döntés hallatán.
– Tény, hogy szinte fél évszázadot, 25 esztendőt töltöttem el a kézilabdázás vonzásában, s ennyi idő alatt bizony rengeteg esemény, élmény adódik, amelyek engem a visszavonulást követően is a sportágban marasztaltak. Egyébként 1978-ban tettem meg az első lépéseket a Budapesti Postásban, ahol Kovács Gábor, Hegyesi Zoltán, Kiss István és Lengyel Gábor is szeretettel és hozzáértéssel foglalkozott velem. 14-15 éves koromban még irányító, illetve átlövő posztokon játszogattam. Tizenhét éves voltam, amikor Berzsenyi Mária hívott a Ferencvárosba, ahol kivárással kezdődött az ottlétem, mert a Postás nem adott ki. Arra határozottan emlékszem, hogy a Ferencváros játékosaként Szekszárdon ifjúsági bajnokcsapat tagja lehettem. Berzsenyi Máriának sokat köszönhetek, ezt szeretném hangsúlyozni.
– Mégis elég hamar hátat fordított a Ferencvárosnak.
– Igen, mert új impulzusokra számítottam és ezt a Spartacus edzőjétől, a korábban balkezes válogatott Szabó Istvántól reméltem megkapni. „Patyi” rengeteget tudott a kézilabdázásról, s nem is csalódtam a várakozásomat illetően, hiszen igen sokat elleshettem tőle. Az is vonzott a szövetkezetiekhez, hogy olyan kiválóságokkal játszhattam együtt, mint Elekes Csilla, Erdős Éva vagy éppen a kapus, Ácsbog Mária.
– 1989-ben szétesett a válogatott –Elekes Csilla és Kiss Éva „leléptek” meg sem álltak Brémáig, – a Spartacus is hullámvölgybe került, Kántor Anikó pedig többedmagával a Vasast választotta.
– Ez egy érdekes alaphelyzet volt, hiszen akkor egy 11. helyezett csapathoz mentem, amely a bajnokság végén is csak a szerény, 9. helyen végzett. 1992-ben viszont már bajnok lett a Vasas és ezt az első helyet 1993-ban és 1995-ben is sikerült kiharcolnunk. Kétszer bejutottunk a Bajnokok Ligája döntőjébe is, ahol az akkor még nagyon erős Hypo NÖ együttesével szemben maradtunk alul.
– Ugorjunk néhányat előre. Az évek során edzője volt még Krámer Aladárné, Liskáné Balogh Zsuzsanna, Csík János és mások is. A Vasastól később ismét a Ferencvárosba vitt az útja, hogy onnan 1999-ben a dániai Randers együtteséhez igazoljon.
– Ott 2002-ig álltam szerződés alatt, de ennél sokkal fontosabb, hogy az ausztráliai Sydney városában, 1996 után a második olimpiámon is ott lehettem. Előbb egy bronzérmet szereztünk, majd ezüstérem következett, amely arany is lehetett volna… Ami engem illet, máig is nagyon fáj, hogy lábsérülésem ellenére vállaltam volna a játékot, ám Mocsai Lajos nem állított be. Azt pedig nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dánok balszélsője, Anette Hoffmann nem lő 11 gólt, ha én állok vele szemben! Ma már természetesen nem ezzel a csalódással foglalkozom, hanem teljes erőmből a KASE fiataljainak minél eredményesebb játékosaivá történő nevelése köti le az energiáimat. Nagy kihívást jelent ez a magánegyesület számomra, ahol minden egyes lépés megtételéért meg kell vívnom a magam harcát.
– Arra kérem, egy kicsit részletezze is ezeket a mindennapi gondokat!
– Kezdeném a legnagyobb nehézséggel, a pályahiánnyal. A Dunakeszin lévő sportcsarnokban ugyanis nem engednek minket edzeni, pedig lenne elég idő arra, hogy a helyi klub és a mieink is eleget tudjanak gyakorolni. Amikor ebbe belevágtam, korábban már az Elektromosban és Szentendrén is edzősködtem, így volt némi gyakorlatom a kényes kérdések kezelésében. A csarnok ügyben azonban tehetetlen vagyok, ezért örökös házalásban vagyunk. Mogyoródon, Fóton vagy éppen Budapesten edzünk, ahol éppen kapunk termet. Természetesen a gyerekek mozgatása is komoly feladatot jelent, hiszen amikor hét éve elkezdtem a munkát, legfeljebb 40 gyerekünk volt. Mára a Kántor Anikó SE taglétszáma száz körül van.
A Kántor Anikó SE serdülő csapata
– És milyen eredményeket mondhatnak a magukénak?
– Mivel a legidősebb játékosaink is csak 17 évesek, ezért még nincsen felnőtt csapatunk. Az ifik a II. osztály Nyugati csoportjában játszanak. Fiatal koruk ellenére a Pest megyei felnőttek pontversenyében is ott vannak, és már készülhetnek a B-csoport 1-4, helyezettjeivel a keresztbejátszásra. Még az sem kizárt, hogy felkerülnek az NB II-be, ami újabb megoldandó feladatokat vonhat magával. Ez esetben – reményeink szerint – a TAO pénzekből is többet kapnánk, de a részvételeket, utazásokat önköltséges alapon oldjuk meg.
– Előbb-utóbb a KASE is feljuthat akár a legjobbak közé is. Hogyan látja a mai élvonalbeliek helyzetét?
– Ahogy most van, az semmiképpen sem jó. Minden a legjobbaknál koncentrálódik. Maradjunk például a Veszprémnél, ahova a sok külföldi mellé összegyűjtik a legtehetségesebb fiatalokat is, akik azután vagy „kispadoznak”, vagy még oda sem ülhetnek le. Sokkal kiegyenlítettebb bajnokságra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar fiatalok is lehetőséghez jussanak és fejlődhessenek. Ami a pénzeket illeti, ezen a vonalon is csak irreális dolgokról szólhatok. Hasraütésre nem adnék milliókat, hanem fizetési kategóriákat állapítanék meg, amelyeknél sokat nyomna a latba a válogatottságok száma is.
– Egykori játékostársaival tartja a kapcsolatot?
– A lehető legteljesebb mértékben. Erdős Évával, Kökény Beával, Rajz Gabival, Szarka Évával, Simics Judittal, Balogh Judittal, Hang Györgyivel és még hosszan sorolhatnám, akikkel igyekszem vonalban maradni. Legtöbben ugyancsak benne maradtak a sportágban, így sokkal könnyebb megtartanunk a folyamatosságot.
– Mit vár a következő évektől?
– Hasonló folytatást. Sok melóra számíthatok, és aki szereti a magamfajta, feszes ritmusú életet, annak azt javaslom: ő is vágjon bele az enyémhez hasonló kalandokba!
(jochapress / Jocha Károly)
–
