Kegyetlen lecke után ismét a pályán

Háromszor tanult meg újra járni, a horrorsérülése után hat év kellett ahhoz, hogy ismét gond nélkül léphessen pályára. A Fehérvár KC tizennyolc éves kézilabdázója, Pálfi Nóra számtalanszor feladhatta volna, de kitartott, hogy valóra váljon az álma, és profi játékos legyen. Történet a „világháborús” térdről és a hihetetlen akaraterőről.

reb • „Külön szeretném megemlíteni, hogy Pálfi Nóra hat év kihagyás utáni első bajnoki mérkőzésen lépett újra pályára. Nóri rengeteget dolgozott a térdműtéte után, nem adta fel, kitartóan, hittel és sok alázattal készült erre a pillanatra. Az egészséges életszemlélete mintaként szolgálhat minden sportolónak“ – értékelt Deli Rita a Siófok elleni sikert követően.

A történetét hallva elmondhatom: nem csak sportolóknak.

Mindenkinek.

Nóra mindig a labda bűvöletében élt. Édesapja, Pálfi László labdarúgó volt, Finnországban is légióskodott, s rövid ideig úgy tetszett, a lánya is a focit választja. Aztán tíz évesen mégis kézilabdázni kezdett. Ahogy visszaemlékszik, könnyen tanulta meg az alapokat, jól haladt a tehetséges játékosok előtt álló úton.

Amikor még pályán lehetett.

Ami aztán másfél év után hirtelen járhatatlanná vált.

Begyulladt a sarka, nem játszhatott. De nem bírta ki mozgás nélkül. Addig könyörgött a bátyjának, amíg biciklire pattantak.
És a közeli krosszpályán megtörtént a baleset.

Bukkanóról indulva, a levegőben lecsúszott a lába a pedálról, beleakadt a vázba, és arra zuhant.

A bal térdében gyakorlatilag szakadt és tört, ami szakadhatott és törhetett.

– Olyan fájdalmaim voltak, amilyet senkinek sem kívánok – emlékszik vissza. – Ma már gond nélkül tudom felidézni a történteket, de sokáig tartott elfogadnom. Rettegtem, hogy nem tudom megvalósítani az álmomat.

A székesfehérvári kórházban először csak a keresztszalag-szakadást diagnosztizáltak (porcsérülést nem), és pihenést javasoltak. Sörös Katalin gyógytornász és Purger Szilárd rehabilitációs edző először, de igazán nem utoljára kezelésbe vette. Erősített, szinte újra tanult járni. És a kontroll után visszatért a pályára, rögzítőben.

Csakhogy sokszor, hússzor-harmincszor is kiment a térde, folyton beduzzadt, és le kellett szívni. Emiatt küldték végül MR-re, amely – hónapokkal a baleset után! – kimutatta, hogy a porc is összetört a térdében.

A legtöbben alighanem – fájó szívvel – búcsút mondtak volna a sportnak. Nóra nem. Ahogy visszaemlékszik, rengeteget várt. Időpontra, vizsgálatra. Magára a műtétre is. Mivel még növésben volt, nem operálhatták a térdét. Közben erősített, dartsozni is megtanult, sorra járta a versenyeket.

De a kézilabdát nem tudta elengedni.

– Borzasztóan összetörtem, amikor azt mondták az orvosok: hagyjam abba. Csak másfél évig játszottam, de annyira megszerettem, hogy csak arra tudtam gondolni: kézilabdázó leszek. Nem tudnám összeszámolni, hányszor sírtam, hányszor akartam mégis feladni. Anyu tartotta bennem a lelket, ha ő nincs, biztosan nem sikerül.

Nem kézilabdázhatott? Hát dartsozott.

Évek teltek el, erősítéssel, várakozással. Majd reménykedéssel, amikor az ismert specialistát, dr. Knoll Zsoltot ajánlották neki. Ő biztosan rendbe tudja hozni a térdét.

Amikor az orvos meglátta, nem adott túl sok esélyt. A bal térd úgy nézett ki, mint egy hatvanévesé, aki az első világháborút élte túl vele. És az élsportot persze ő sem javasolta.

Ettől függetlenül látszott, hogy két operáció megoldhatja a gondok nagy részét. A porcműtétet először halasztani kellett, mert gyulladásban volt a teste.

A mandulája volt a bűnös, előbb azt vették ki. Végre, 2011 áprilisában Knoll kése alá feküdt. A doktor – Nóra elmondása szerint – újszerű technológiával, cukornádat használva hozta rendbe a porcot.

Két hónapig bokától a combja tetejéig sínben mankózott vagy feküdt. Nóra szerint ez volt a legnehezebb, ekkor tanult meg járni másodszor is. Amikor végre levették a rögzítőt, csont és bőr volt a bal lába. Ismét erősítésbe kezdett: 130-140 százalékra dolgozta magát, hogy a következő műtét során magasabb szintről épüljön le.

Rettenetes időszak. A sokadik próbatétel után még mindig bizonytalan volt, valaha pályára léphet-e, miközben minden erejével azért küzdött.

Az utolsó kontroll után végre örömében könnyezett.

– Mindent betartottam, amit mondott, kivéve egyet, hogy tegyek le az élsportról. Azt mondta, kevés ilyen elszánt embert látott, és biztatott, hogy – bár nehezen teszi – megváltoztatja a véleményét. És ekkor már szerinte is volt esély a játékra. Ez nagy erőt adott, végre láttam a fényt az alagút végén.

A visszatérésig azonban még sok időre volt szükség. A klubtól sosem szakadt el: járt meccsekre, jegyzőkönyvet vezetett, kezelte az eredményjelzőt. Belül viszont szenvedett. Nehezen élte meg, hogy pályán kívül van. Főleg amikor győztek a társak. Közöttük akart lenni.

2012. január 28. Piros betűs ünnep az életében. Knoll doktor bonyolult, ötórás műtéttel rendbe tette a szalagokat is.

Nóra pedig küzdött, erősített. Tavaly nyáron végre úgy látszott, ismét kézilabdázhat. Edzésbe állt. De jaj, ismét kiment a térde! Borzasztóan megijedt. Kiderült azonban, hogy nem komoly a baj, csak pár hét kihagyással járt. Edzőjével, Deli Ritával mégis abban maradt: a szezont még szánja arra, hogy egyedül készül.

De idén augusztusban tényleg minden akadály elhárult. Edzeni kezdett a juniorcsapattal.

– Óhatatlanul mindig a jobb lábamat terheltem, egyszer emiatt beszakadt a vádlim. Nagyon sokat kell fejlődnöm. Tüdővel még nem bírom eléggé, de a legnagyobb feladat az volt, hogy fejben legyek erős. Előfordult, hogy nyáron ki kellett állnom az edzésről, mert éreztem, nem vagyok képes végig koncentrálni, és attól félek, megsérülök. Most viszont már – mondják a többiek– szépen futok, eltűnt a bicegés.

A másik ünnepnap október 14. Akkor lépett először pályára, edzőmeccsen. Kapott tíz percet, hetest értékesített. Nem is próbáljuk leírni szavakkal a boldogságát. Ahogy mondja, hihetetlen, amit érzett. Azóta már bajnokin is szerepelt. Edz. A legfontosabb, hogy nincs baj a térdével.

S hogy mi adott erőt a jobbkezes irányítónak, hogy egészen fiatal korától végigjárja ezt a kegyetlen utat?

– Nagyon sok negatív visszajelzést kaptam, hogy már úgysem lesz belőlem kézilabdázó. Meg akartam nekik mutatni, hogy de, igenis! Amikor fiatalon rövid időre visszatértem, voltak olyan ellenfeleim, akik látták a rögzítőt, és azt mondták: no, akkor szedjük szét őt. Nekik is bizonyítani akartam. Az anyukám, a családom és a barátaim biztattak, nekik rengeteget köszönhetek, tartoztam nekik a sikeres visszatéréssel.

Kissé félve, de felteszem azt a kérdést is, hogyan gondol vissza a balesetére: ostorozza magát, vagy netán úgy érzi, hogy így kellett történnie?

– Változó. Arra emlékszem, hogy ha jól ment a játék, kicsit elszálltam magamtól, nagyképű lettem. Ha nincs a baleset, talán sosem tanultam volna meg, mi az alázat, a tisztelet, a kitartás. Egészen más ember lettem. Egyetlen dolog állandó: a sportág imádata. És ahogy hat éve, most is élvonalbeli játékos akarok lenni.

(utanpotlassport.hu)