Kemény Dénes: a kapufa is a jobb pólósokat segíti!

A Magyar Edzők Társasága örvendetes kezdeményezése – edzőlegendákat hívnak meg baráti beszélgetésekre – első állomásaként csütörtökön este dr. Kemény Dénes látogatott el a Sportok Házába. A nyilvános és kötetlen beszélgetésen érdekes dolgok hangzottak el.

 Bevezetőjében Kemény edzői hitvallásáról szólt. Amint elmondta, számára mindig az volt a legfontosabb, hogy bármit tesz az életben, azt csak profi módon tegye. Azt is elmondta, a kapufa mindig igazságos. Ez úgy értendő, hogy annak a lövése megy befelé a kapufa éléről, aki hét közben többet tett meg a győzelemért.

– Hogyan jelentkezett mindez az Ön pályafutásában?

„Amikor a hazai vizeken valaki eléri a harmincat, általában már kiöregedőben lévőnek tartják. Én is elérkeztem 31 éves koromig, s ha akkor nem kapok egyéves játéklehetőséget Ausztráliában, engem is bizonyára visszavonultatnak. Keményen dolgoztam és onnan sikerült átkerülnöm Olaszországba, Comóba. Igen feszes napirendem volt, hiszen a két edzés mellett utánpótláskorúaknak tartottam foglalkozást és néhány órát állatorvosként egy klinikán is eltöltöttem.”

 – A feszített tempójú munka újabb gyümölcsöt hozott.

„Amikor négy évi játékot követően elérkezett a búcsúmeccsem, az elnök pedig a kezében tartotta az ajándékot, arra gondoltam, most megköszönik az eddigi játékomat és elköszönnek tőlem. Meglepetésemre az ilyenkor szokásos mondatokat követően felajánlotta: legyek a felnőtt csapat edzője.”

 – Konkrétan mi minden kerülhetett a mérleg serpenyőjébe pluszként, amelyek megérlelhették a Como vezetőiben azt, hogy Ön mellett döntenek?

„Rendkívül hasznos előtanulmányt jelentett a gyerekekkel való foglalkozás, amelynek során alapvető szemléletbeli különbségekhez is kellett igazodnom. Ott ugyanis nem a győzelem az elsődleges szempont, hanem az, hogy minden gyerek másnap is jöjjön edzésre. Tehát nem elsődlegesen elitképzés folyt, hanem mindenkivel úgy kellett törődnöm, hogy az illető a maga helyén és tehetségével hasznosnak érezze magát. Így amikor a felnőtteket átvehettem, már volt ebben a szisztémában kellő gyakorlatom. Nem az volt a fontos, hogy a csapat 3-4-5 kiválóságával megkülönböztető módon bánjak, éppen ellenkezőleg. A medencébe csak ritkán bekerülő, s ott kevés időt eltöltő játékosokat is úgy kellett pátyolgatnom, hogy fontosnak tudják magukat. Akivel így foglalkoznak, az kiegészítőként is be tud tölteni fontos epizódszerepeket, amelyek viszont a mérkőzés végeredményét is jelentősen befolyásolhatják.”

– Pedig Ön is abban nevelkedett, hogy a győzelem a legfontosabb…

„Egyedül maradtam. Amikor az első felnőtt bajnokit a Nervi ellen 9-8-ra elvesztettük, csak én szomorkodtam, a játékosaim viszont a San Remo-i dalfesztivál döntőjét hallgatták felszabadultan. Nem vitték magukban a balsikert, hanem néhány óra alatt képesek voltak túllépni a vereség tényén és már a következő bajnoki forduló járt a fejükben.”

– Sok-sok tapasztattal, új benyomással a tarsolyában érte a szavazás eredménye: legyen 1997 januárjától a magyar felnőtt vízilabda válogatott kapitánya.    

„Kétség kívül igen jó játékosanyagot kaptam, akikkel elkezdhettem dolgozni. Így is sokkal nehezebb volt bizonyos rendszereket kialakítani, mint egy klubban, ahol 9-10 hónapot együtt készül a társaság. Az szerencsésebb helyzet, ha minél több játékos jön egy klubból, mert onnan sok pozitívumot hozhatnak magukkal. Természetesen az idő is rengeteget számít, így 2000-re már egy eléggé összeszokott társaságot irányíthattam. „Visszaköszönt” az a sok előtanulmány is, amelyeket már a comói gyerekek oktatásával párhuzamosan megkezdtem. Igyekeztem önerőből minél több, felnőtt világversenyre eljutni, hogy folyamatosan képben legyek a rohamosan változó sportág tendenciáit és mindenkori legjobb csapatainak játékát illetően.”

 – Bizonyára sok tényezőből állt össze a magyar válogatottal kiharcolt három olimpiai győzelem. Említene olyasmit, amit különösen fontosnak tart a siker felé vezető úton?

„Mindent el kell követni azért, hogy egy olimpiára úgy jussunk ki, hogy esélyesnek tartsanak bennünket. Ez a vélemény számos dologból adódhat össze a riválisokban. Sydney előtt például Brisbane-ben közös edzőtáborozást szerveztünk a szerbekkel és az olaszokkal. Ennek rendkívül pozitív visszhangja volt. Az olimpiai faluba csak az utolsó pillanatban mentünk be, s igyekeztünk mindig csapatként mozogni, hogy minimálisra csökkentsük a figyelmet megosztó eseményeket. Ehhez persze az is kellett, hogy az együttes tagjaiban működjön egy módszeresen kifejlesztett és folyamatosan erősített belső kohézió is.”

 – Sydney, Athén és Peking után London nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Ma másként állítaná össze a tizenhármas keretét?    

„Amikor kihirdettem a névsort, teljesen biztos voltam abban, hogy az akkor legjobb tizenhármat jelöltem meg. Más kérdés, hogy ott, a helyszínen ebből a keretből néhányan nem tudták tudásuk optimumát nyújtani. E tény ismeretében is azt mondom: akkor őket kellett utaztatni. Ebben megerősített segítőm – a jelenlegi kapitány – Benedek Tibor, aki azon a napon este azt mondta: ő is ezt a tizenhármat nevezte volna be a londoni olimpiára.”

 – Ha már szó esett a válogatásról, melyek voltak a legfontosabb elvek, amelyek mentén meghozta döntéseit?

„A csapat érdeke mindenek előtt! Csak olyan játékosokra számítottam, akik az egyéni képességeiket maradéktalanul a közösség szolgálatába tudták és akarták állítani! Volt olyan tehetséges jelölt, akit három nap, hat edzés után gond nélkül elfelejtettem – soha többet nem hívtam be a keretbe. Egyébként sem voltam szívbajos: olimpiai bajnokot bármikor képes voltam akár „pucolt csirkére” is lecserélni…”

 – Egyáltalán, milyen alapfeltételei vannak annak, hogy valaki jó edző lehessen?

„Bizonyos anatómiai és élettani ismeretekkel feltétlenül rendelkezni kell. Ezen a téren az orvosok, állatorvosok és gyógyszerészek mindenképpen előnyben vannak. A többiek is levizsgáznak, de igazán soha nem fogják érezni ezeket a dolgokat. Alapkövetelmény, hogy az illető játékos múlttal rendelkezzen. Anélkül kizárt, hogy bárki sikeres szakvezető legyen. Minden tapasztalatot folyamatosan gyűjteni és feldolgozni kell. Nekem például 21 edzőm volt, mindegyiktől tanultam valamit. A legtöbbet pedig apámtól, Kemény Ferenctől, aki 25 éves korában elvált, én pedig hároméves koromban vele maradtam. Az évek során rengeteget beszélgettünk, szinte belenőttem a pólóba. Általában elfogadtam tanácsait. Ő óvott meg például attól, hogy a Fazekas Mihály Gimnáziumba jelentkezzek, mert úgy gondolta: túl korán elkötelezném magamat a reál tantárgyak felé. Végül állatorvos lettem és sokáig játszhattam. Úgy is szoktam mondani: én a Fecsó produktuma vagyok!”

 – Voltak példaképei?

„Soha nem akartam senkire hasonlítani, viszont mindenre nyitott voltam. Rettenetesen imponált nekem például a teniszező Jimmy Connors, aki egészen kivételes küzdőképességgel rendelkezett.”

 – A sportág szabályváltozások előtt áll. Ön mit vár az újításoktól?

„Kisebb lesz a játéktér, az eddigi 13 nevezhető helyett 11 név kerülhet a jegyzőkönyvbe, míg a medencében hét helyett csak hatan alkothatnak egy csapatot. Kevesebb játékos küzdelmében a technikásabbak jobban érvényesülhetnek. Nagyon kíváncsian várom a fejleményeket!”