Kétszer lett orvos Varasdi Géza
Budapest után Melbourne-ben is orvosi diplomát szerzett, 90. születésnapját ünnepelt, egykori olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok atléta, Varasdi Géza. A vele folytatott beszélgetés 2. részében is érdekes tényekbe avat be bennünket.
– Mielőtt végképp Ausztráliával folytatnák, megkérdezném: hogyan emlékezik ma három társára, akikkel közösen érték el világraszóló sikereiket?
– Sajnos közülük ketten már régen meghaltak. Előbb a rendkívül visszahúzódó, szerény befutó emberünk, Goldoványi Béla, aki legjobb tudomásom szerint egy elkerülhető vakbélperforáció miatt ment el negyvenhét évesen. Csányi György nagy dohányos volt, az ő hirtelen távozásában valószínűleg ez is szerepet játszott. Ő 56 évet élt. 1956 után – amíg éltek – mindkettejükkel tartottam a kapcsolatot, s amikor kérték, Magyarországon megszerezhetetlen gyógyszereket is küldtem nekik. Mára már csak Zarándi maradt, akit évente legalább egyszer felhívok, és akkor hosszabban elbeszélgetünk. Jómagam egyébként 1995-ben jártam utoljára otthon, de honvágyam – az említett okok miatt – soha nem volt.
– Ott hagytuk félbe, hogy azonnal elkezdett dolgozni.
– Mivel angolul egy szót sem tudtam, minden lehetséges alkalmat megragadtam, mert soha nem tartottam ki a kezemet, hogy akár csak egy dollárt is kérjek bárkitől is. Kólás teherautókat vezettem, állatházakat takarítottam, péntek esténként pedig táncesteken mértem az üdítőket.
– Pedig itthon előzetesen Ön már évekig orvosként végezte a dolgát.
– 1951-ben lettem először orvos, de már az egyetemi tanulmányaim alatt sem éreztem jól magamat, mivel az oktatás agyon volt politizálva. Az avatást követő öt évben, 1956-ig a Szent István Kórházban kórboncnok voltam, ahol rendkívül szegényes körülmények uralkodtak. Amit a németek véletlenül otthagytak, azt elvitték az oroszok… Ausztráliában egyetlen percig sem gondoltam, hogy a tanulmányaimból bármit is beszámítanak majd. Két évre volt szükségem a megfelelő angol nyelvtudás elsajátításához, hogy azután újra elkezdjem az orvosi tanulmányaimat. Legyűrtem a hat évet, hogy 1964-ben, harminchat éves koromban ismét doktorrá avathassanak. 1968-ban nősültem, három fiunk és négy unokánk van.
– Hangjából ítélve jó egészségnek örvendhet.
– 2009 tavaszán új aorta billentyűt kaptam, azóta jól érzem magamat. Három éve adtam fel az utolsó orvosi tevékenységemet. A megelőző néhány évben hetente háromszor egy idősek otthonában láttam el az ott lévőket gyógyszerekkel, tanácsokkal. Itt egyébként az 50 vagy 100 kilométer egy macskaugrásnak számít. Mindmáig vezetem a kis Hondámat, mivel az autó létszükséglet.
– Miután végképp feladta a munkát, hogyan telik az élete?
– Rengeteg könyvem van, olvasgatok, a televízióban elsősorban természetfilmeket nézek, vagy a hatalmas kertemben kertészkedek. Persze hogy érdekel a világpolitika alakulása, miként a bevándorlók témáját sem kerülöm ki. Nem vagyok tőlük elragadtatva, főleg a muszlim papok folyamatos lázításai bosszantanak. Néha elmegyek pecázni is, de egyedül sosem fogok semmit. Bezzeg, ha a fiammal kimegyünk csónakkal, mindig van kapás. Futni persze már nem tudok, de a leguggolás még nem okoz problémát. Ami pedig az ausztráliai sportéletet illeti, hát itt egészen más a divat, mint Európában. A krikett az mindent üt. Mellette leginkább a teniszversenyek közvetítései érdekelnek.
– Milyen kapcsolata van Magyarországgal?
– Gyakorlatilag semmilyen, hiszen édesanyámat öt évvel a lelépésemet követően kiengedték, a húgom is itt él. Ott egyetlen ember, a Zarándi Laci maradt, akinek sorsa igazán érdekel. Csak elvétve beszélek magyarokkal, a régi versenyzőtársak közül korábban gyakran felhívtam az olimpiai ezüstérmes akadályfutót, Rozsnyói Sándort, aki Sydneyben élt, de 2014-ben ő is elment. Maradt a rendkívül aktív kosaras, a 84. évében járó Hódy Laci, az 1954-ben Főiskolai Világbajnokságon győztes akadályfutó, Dehény Feri és még néhány, régi sportoló. Egy-egy alkalommal elmegyek Melbourne-be, ahol ők igen gyakran találkoznak. Nekem ennyi maradt Magyarországból.
(Nemzeti Sport / jochapress)