Kétszer lett orvos Varasdi Géza

Shares

Az emberek többségének Ausztrália felemlítésekor a kenguruk és koalák birodalma jut eszébe. No és az, hogy ott van a világ vége, az ötödik kontinensen. A sportbarátoknak két olimpiai évszám is bevillan: 1956, Melbourne és 2000 Sydney. Szép magyar sikerek helyszínei…

Az már kevesebbeknek „ugrik be”, hogy immár több mint hatvan esztendeje ott él egy olyan magyar kiválóság, aki a „villámikrek”, a 4×100 méteres síkfutó váltó (Zarándi László, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla) tagjaként olimpiai bronzérmes (Helsinki, 1952) és Európa-bajnok(Bern, 1954) is lett. És aki egészen kivételes módon kétszer is megszerezte az orvosi diplomát. Dr. Varasdi Géza február 6-án a Melbourne-höz közeli Lonsdale-ben ünnepelte 90. születésnapját. Ott sikerült elérni.

A telefonbeszélgetés legelején természetesen tolmácsoltam a magyar sportbarátok jókívánságait, amelyekre bizony a szavakat kereső, akadozó magyarsággal jött a válasz.

– Tudja, nekem már sajnos gondot okoz a magyar nyelv használata, mivel olasz nő a feleségem és egymás között csak angolul beszélünk – bocsátotta előre Varasdi úr. – A húgomnak például egészen más a helyzete. Ő is 1956-ban jött ki, s egy svédországi kanyart követően szintén Ausztráliában él a családjával. Neki magyar férje van, s a két gyermekük is jól beszéli szülei anyanyelvét.

     – Önről itthon egyre kevesebbet lehet hallani, igaz, már hetedik évtizede, hogy elhagyta az országot.

– Talán menjünk a legelejére – javasolta. – Pestszenterzsébeten, a Kossuth Lajos Gimnáziumban voltam középiskolás. Előbb csak az iskolában kóstolgattam az atlétikát, méghozzá a futó-, a dobó- és az ugrószámokat egyaránt. Akkoriban a fiatalokat nem kezdték azonnal versenyeztetni, hanem stílusgyakorlatokkal igyekeztek kialakítani a minél jobb technikákat. Tizenhat éves voltam, amikor először próbára tettek, de arról az időről legfeljebb annyi maradt meg bennem, hogy az Erzsébeti MTK-ból 1946-ban testületileg átvonultunk a Csepeli MTK-ba.

     – Ezután már csak egy névváltozás következett: a klub ugyanis 1949-ben az akkor sokkal jobban hangzó Csepeli Vasas nevet vette fel.

– Na, erre az időre már inkább emlékszem. Miután 1948-ban még nem tudtam kijutni a londoni olimpiára, 1949-ben megszereztem az első országos bajnoki bronzérmemet a 100 méteres síkfutásban. Ezt 1950-ben megismételtem, majd 1951-ben én lettem a bajnok. Ez évben eljutottunk Berlinbe is, a Főiskolai Világbajnokságra. Ha nem félek attól, hogy a családomat retorziók érik, már akkor nem jöttem volna haza. Végzett orvos voltam, az országból -, s leginkább az oroszokból – pedig nagyon elegem volt…

     – Szerencsére akkor még itthon maradt, így részese lehetett a magyar atlétika több, nagy sikerének is.

– Ebben az évben már összeállt a 4×100-as váltónk (balról Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi), amelynek későbbi sikereink egyetlen titka a kivételesen precíz váltásainkban rejlett. Rengeteg munkánk volt a váltások „kicentizésében”, hogy a bot valóban folyamatos sebességgel haladjon. Egyénileg ugyanis sokkal szerényebb eredményeink voltak, mint a sprinterekben bővelkedő Amerikának és a többi, atlétikai nagyhatalomnak. Nagy segítséget kaptunk az akkori idők kitűnő szakembereitől, így Kovács Kléritől, Bácsalmási Pétertől és Sír „Kaja” bácsitól. Természetesen nagyon örültünk a helsinki bronzéremnek, s legalább ennyire az 1954-es Európa-bajnoki győzelmünkért járó aranyéremnek is. Svájc – miként Bern városa is – nagyon tetszett. A gyönyörű tájak, az itthon elképzelhetetlen tisztaság, ezek egyszerűen elvarázsoltak engem.

– A megszerzett érmek később követték gazdájukat Ausztráliába.

– Melbourne-ről bizonyára sokan és sokfélét elmeséltek már. Én csak azt tudom mondani, hogy az olimpia számunkra rendkívül zavaros esemény volt. Otthonról semmi biztos hír nem jött, telefonálni nem lehetett. Mindehhez még hozzájött, hogy legjobb barátom, Zarándi Laci megsérült, nem is tudott kijönni, így megbomlott a váltó egysége is; simán kiestünk. Én pedig két nap múlva – miközben még javában tartottak a versenyek – már dolgoztam. Akkor is csak azért mertem kinn maradni, mert Bécsből kaptam egy bíztató táviratot, hogy feltehetően nem lesznek megtorlások a lelépők családjainál. Más kérdés, hogy a pestszenterzsébeti Török Flóris utcában volt emeletes házunkat elvették, amelyet 1936-ban édesapám épített. Talán a 82-es volt a házszámunk…

(2. rész)

Kétszer lett orvos Varasdi Géza