Kézilabdás baleset: beszakadt a jég a magyarok alatt

A magyar férfikézilabda-válogatott 1974 után egyszer jutott be három egymást követő világbajnokságon a legjobb nyolc közé: a 2009–2013 időszakban; hat éve, Horvátországban hatodik, négy esztendeje, Svédországban hetedik, két éve, Spanyolországban pedig a nyolcadik helyen végzett.

Mocsai Lajos akkori szövetségi kapitány azt vallotta, a legnagyobb érték a stabilitás, amely azóta tovatűnt: az idei vb-ről, Katarból hiányoznak a mieink. Így a közelmúlt mesterhármasát most tudjuk igazán értékelni, amikor nemhogy a nyolcba kerülésről, de pillanatnyilag a vb-részvételről is csak álmodozhatunk.

Labdarúgó-válogatottunk az 1962-es és az 1966-os vb-n is elveszítette a negyeddöntőt, a hazai futballhívek pedig nem győzték kárhoztatni a vaksi bírót, a potyagólt beszedő kapust, az ajtó-ablak ziccert rontó csatárt. Aztán az 1970-es és 1974-es vb-re ki se jutottunk, ezt követően háromszor még igen, de mindannyiszor a csoportban rekedtünk, és manapság, amikor már természetessé vált, hogy nélkülünk zajlik a vb, a negyeddöntő álomnak is túl merész. Az a bizonyos, 1960-as évtized pedig már-már a magyar focilegendárium misztikus birodalma, a visszahozhatatlan hőskor.

Jogos aggály, hogy férfikézilabdában hasonló sors vár ránk. Miután az 1978-as és 1982-es, bombaerős alakulat is kívül szorult a nyolcon – mindkettő kilencedik lett, utóbbi négy, egyenként is fatális döntetlennel –, az 1986-os döntő és ezüst maga volt a csoda. Szövetségi kapitányként egyébként az akkor 32 esztendős Mocsai Lajossal. 1990-ben hatodikként, 1997-ben negyedikként, 2003-ban ismét hatodikként zárt csapatunk, a köztes vb-ken azonban rendre végrehajtott egy-egy mélyrepülést, illetve a 2001-es és a 2005-ös tornára ki sem jutott. Mindezek ismeretében különösen méltánylandó a 2009 és 2013 közötti sorozat. Hát még, hogy idén megszakadt.

A nemzetközi konkurencia ráadásul összevethetetlen mondjuk az 1970-es évtizedével, amikor a sportág nagyjából még szocialista hitbizomány volt, legfeljebb német és skandináv trónkövetelőkkel. Napjainkban bezzeg nem túlzás azt állítani, hogy Európában a labdarúgás után a férfikézilabda a második számú csapatsport. Magas szinten űzik északon (Dánia, Svédország, Norvégia, Izland), délen (Spanyolország), keleten (Magyarország, Oroszország, Lengyelország, de mindenek előtt a jugoszláv utódállamok) és nyugaton (Franciaország, Németország), sőt a Katarban látottak alapján az arab világban is reneszánszát éli a sportág.

Kérdés, mi reménykedhetünk-e az újjászületésben. Az utánpótlás-garnitúrák közül az utolsó nagy eresztés a 2005-ös, hazai rendezésű világbajnokságon bronzérmes társaság, közülük legutóbb, két éve Spanyolországban a vb-n viszontláthattuk Mikler Rolandot, Császár Gábort, Putics Barnát, Nagy Kornélt, Zubai Szabolcsot, Schuch Timuzsint, az utolsó keretszűkítésnél maradt ki Grebenár Gábor, Gulyás Péter pedig önkéntes száműzetését töltötte. Roppant szűk a merítési lehetőség.

Kovács Péter még sarkosabban fogalmazott, amikor legutóbb a témáról kérdeztem. A 20. század legjobb magyar játékosává választott egykori klasszis öt világbajnokságon szerepelt (1974, ’78, ’82, ’86, ’95), edzőként junior- és ifjúsági válogatottakat is gardírozott, így különösen megszívlelendő, miként látja kézilabdázásunk közeli és távoli jövőjét. „Nem túl rózsásan. Röviden azért, mert gyakorlatilag nincs játékos. Például azon a poszton sincs, amelyen az én időmben akár hatan is bekerülhettünk volna a válogatottba, mert aki magas és jobbkezes, abból baloldali átlövő lesz. Éveken át többen sikoltoztunk, hogy baj lesz, egyszer elfogynak majd a kubaiak és a szerbek, nevelni kellene a lyukak tömködése helyett. Hiába. És ez nem a szövetségi kapitány hibája.”

Végképp nem azé a Talant Dujsebajevé, aki egykori szovjet és spanyol válogatott irányítóként, a lengyel Kielce klubedzőjeként ősszel landolt a magyar férfiválogatottnál. Sőt, már elődje, Mocsai Lajos is rendre kényszerhelyzetekkel szembesült, nem véletlenül jelentette ki szinte napra pontosan két éve, 2013. január 23-án Barcelonában, alig fél órával a dánokkal szemben elveszített vb-negyeddöntő után: „A legfőbb érték a stabilitás, ha ezt továbbra is tartani akarjuk, mindenképpen pótolnunk kell a korosztályos képzésben megmutatkozó hiányosságainkat. Amíg pedig ez – egyebek között a Nemzeti Kézilabda Akadémia révén – sikerül, addig tökéletesen kell gazdálkodni a meglévő erőinkkel. Mert a jég, amelyen korcsolyázunk, egyre vékonyodik.” Mostanra pedig sajnos itt-ott be is szakadt. A leglátványosabb „baleset” kétségkívül az, hogy válogatottunk elbukta a szlovénekkel szembeni, tavaly júniusi vb-selejtezőt, de a gondok ennél mélyebbek.

Mielőtt azonban belenyugodnánk, hogy kis ország lévén erősen korlátozottak a lehetőségeink, idézzük fel még egyszer az 1986-os vb-döntőt: az akkor velünk szemben győztes Jugoszlávia azóta szerteszét szakadt, de az egyes részek önálló életre keltek. Katarban ott vannak a horvátok, a szlovének, a macedónok, a bosnyákok, Szerbia hiányzása pedig komoly meglepetés. A kis ország, nagy csapat lehetőségére mindamellett, idei gyengélkedése dacára is a háromszázezres népességű, Pekingben olimpiai ezüstérmes Izland a tökéletes példa.
Ahol a sikerek kulcsa egyetlen szóban összefoglalható: elitképzés. Persze kell hozzá elit is, képzés is.

(mno.hu/sport)