Kiss Évát kilopták Brémába, ezért nem jöhetett haza!

Bizony sokkal ritkábban lehet hallani Kiss Éváról, a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legjobb magyar női kézilabdázójáról, mint amit megérdemelne. Éppen ezért csak gratulálni lehet a Magyar Hírlapnak, hogy kollégájuk felkereste őt kérdéseivel és írt egy hiánypótló cikket vele kapcsolatosan. Az írást a jochapress.hu tegnap, kedden át is vette, bizonyára sokaknak szerezve vele érdekes olvasnivalót.

Az írás érdemeit továbbra sem vitatva, inkább megerősítve mégsem lehet elmenni bizonyos, a lényeget ugyancsak érintő hiányosságok mellett, amiket már az anyag olvasásakor azonnal tudtam. Viszont más írásába érdemben nem illik „belekotorászni”, ezért a szöveghűség megtartása mellett azon drukkoltam, hogy ne legyenek reklamációk. Mivel azonban ezt nem sikerült megúszni, így pozitív kényszer által mozgatva, essünk túl a nehezén. Elő azokkal az adatokkal és tényekkel, amelyek a cikket teljessé teszik, s bizonyos pontokon pedig erős háttérmagyarázatot adnak.

Az Építőkben nemzetközi szintű játékossá érett Kiss az MH cikkében kijelentő módban beszél arról, hogy meghívták őt a TUS Walle Bremen együtteséhez 1989-ben, ő pedig ment. Hát ez akkoriban nem ment olyan „flottul”, mint manapság. Akkor ugyanis még a régi módi volt divatban, s az akkori minősítés szerint Kiss Éváék (mert hogy vele együtt ment a Budapesti Spartacus kiválósága, Elekes Csilla is!) távozása „disszidálásnak” minősült. S mint ilyen – túl a fenyegetőzésen és átkozódáson – büntetendő cselekménynek számított.

Ma már mindenki legfeljebb mosolyog a dolgok felelevenítése kapcsán, pedig akkor ez igenis nagyon „meleg” ügy volt. Az a legkevesebb, hogy eltiltották őket, s egy ideig még az országhatárt sem volt tanácsos átlépniük. A helyzet csak 1990. őszén, a rendszerváltás kihirdetése után javult, de ekkor sem minden téren és nem is máról holnapra.

Szó van arról is az írásban, hogy Kiss Éva jött volna a válogatottba, de nem hívták. Hát persze hogy nem, mert itthon az MKSZ eltiltotta őket. Más kérdés, hogy amikor már jöhettek volna, az akkori kapitány, Laurencz László nem tartott igényt a korábban illegálisan távozók játékára. Hogy ez helyes döntés volt-e, vagy sem, ezt ma már kár túlontúl hosszasan elemezni, de azért annyi csak idekívánkozik, hogy a népszerű Laci bácsi koránt sem minden komoly ügyben volt ennyire következetes, elveihez ragaszkodó, mint Elekes és Kiss távoltartásánál. Elég csak az 1996-os, atlantai olimpiát megelőző, hosszas huzavonára emlékezni, amikor a jó NB I-es, de semmiképpen sem a válogatottba való Víglási Zsuzsával sokszorosan kísérletezett, hátha mégis sikerül „bemasszírozni” az olimpiai csapatba. Sehogyan sem sikerült…

Visszatérve Elekesre és Kissre, őket egy kolozsvári származású, meglehetősen „dörzsölt”, magyar fiatalember, Orbán Antal formálisan megszöktette, s juttatta pártfogoltjait Brémába. Ez a lelépés éppen akkor sikerült, amikor a magyar női válogatott sorsdöntőnek mondható B-világbajnokság előtt állt. Az akkori kapitány, Szabó „Patyi” István úgy érezhette magát, mint egy olyan ökölvívó, akire a szorítóban többszörösen rászámoltak. Elekes és Kiss mellett ugyanis elvesztette a világ egyik legjobb kapusát, Rácz Mariannt, akinek szintén ekkor jött össze a Hypo Niederösterreichnél egy masszív szerződés – ő is eltávozott. Márpedig ha egy csapatból a három, legfontosabbnak tartott játékost „kioperálják”, akkor az az együttes máris megroggyan. Ráadásul a „hármak” mellett továbbiak kiesése is fokozta Szabó „Patyi” István gondjait, hiszen a legkülönfélébb okok miatt még további féltucat játékost vesztett el. Közöttük volt a szintén kezdő embernek számító György Anna, Barna Ildikó és Géczi Anikó is.

Ezek után aligha lehet csodálkozni, hogy a magyar válogatott leszerepelt a B-Vb-n és lezuhant a harmadik vonalat jelentő C-világbajnokság mezőnyébe. Szabó István edző karrierje pedig derékba tört. Sovány vigasz lehetett számára, hogy ennyi hiányzóval bárki más a válogatott irányítója, az is csak bukhatott volna…

Kiss Éváékat a következő kapitány, Laurencz László nem hívta, így azután Kiss is kénytelen volt elfogadni a német válogatottba történt meghívást. Így lehetett ott mégis az atlantai olimpián, bár szíve szerint inkább a magyaroknál játszott volna.

A teljesség igénye nélkül ennyi hozzáfűznivaló minimumként ide kívánkozott, egyfajta kiegészítésként. Így biztosan teljesebb a kép, a hiányzott adatok-tények felemlegetése pedig nem csökkenti a kezdeményezők érdemeit.