Kiss László nem lát labdarúgó egyéniségeket!

Shares

Technikás, fifikás, remek csatár volt, 33-szoros válogatott, néhány gólja része a sportág hazai legendáriumának. Kiss László  évtizedek óta edző, de sohasem ült profi csapat kispadján, ugyanakkor a női labdarúgás egyik legjobb szakembere.

Fotó: Mirkó István

A minap az egyik kollégám azzal a megjegyzéssel, hogy voltak itt futballisták, megmutatott a gépén egy gólt. Ön lőtte Salvadornak a nyolcvankettes vébén, lágyan átemelve a kapuson.
– Az könnyű volt, hét-nullnál nem kunszt megpróbálni egy ilyen megoldást. Szereztem ennél szebb és fontosabb gólokat is.

– Melyik volt a legszebb?
– Egy Vasas–MTK bajnokin lőttem. Gáspár Jóska, az MTK kapusa biztosan emlékszik rá, mert úgy íveltem át a feje fölött a hálóba, hogy a gólvonalon állt. Azóta többször megkérdeztem fiatalokat, szerintük ez hogyan lehetséges, de még senki sem tudta megmondani.

– Mi a megfejtés?
– Az, hogy az alapvonal közeléből löbbölöm a labdát a hosszú sarok felé, a kapus pedig a rövid saroknál áll. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, erről Jóska tényleg tudna mesélni.

– Ez pályafutása legszebb emléke?

– Nem, ez a legszebb gól. Az emlékek közül a norvégok elleni vb-selejtező emelkedik ki. Oslóban egy fejessel és egy átemeléssel találtam a hálóba, utóbbi roppant látványos volt, de ennél is fontosabb, hogy tétmeccset játszottunk, null-egynél és egy-egynél szereztem őket, tehát egyenlítést és győzelmet jelentő gólok voltak.

– Ilyen kiélezett helyzetben hogyan jutott az eszébe átemelést kockáztatni?
– Csak ez jutott az eszembe. Nekem fontosabb volt a játék szépsége, mint az eredmény. Fazekas Laci rendkívül racionális futballista volt, ő mindig a leghasznosabb megoldást választotta, én viszont a leglátványosabbat, amivel persze az élvonalban meg lehet őrjíteni minden edzőt. Ezért is mondom, hogy aki az ilyet nem viseli el, az keressen magának más kihívást. A szakmán belül óriási a választék, lehet edzősködni a felnőtteknél, az utánpótlásban, a nőknél, a futsalban, a strandfociban, és mindenkinek meg kell találnia a hozzá illő szintet és területet, ráadásul aki remek edző a gyerekeknél, az nem biztos, hogy megállja a helyét a felnőtteknél és fordítva.

– Ezért nem ambicionálta, hogy profi élcsapat edzője legyen?

– Úgy éreztem, lenne ott helyem, de mások sokkal erősebben vágytak a reflektorfényre, olykor meg is lepett, mire képesek érte, én pedig nem akartam tülekedni. Az edzői pályát egyébként felnőtteknél kezdtem, a megye egyes Lajosmizsénél, ahol bajnokságot is nyertünk. Aztán a Vasas utánpótlásához kerültem, ahol óriási káosz uralkodott, még a tagdíjért is könyörögni kellett, tökéletesen megértettem, hogy az a világ nem volt vonzó sok fiatal kolléga számára.

 – A nők iránt mikor kezdett vonzódni?
– Amióta élek… De értem, mire gondol: véletlenül csöppentem bele a női futballba. A REAC-nál sokszor láttam a Femina meccseit, és mindig azt éreztem, hogy abból a csapatból többet is ki lehetne hozni. Aztán lemondtam, a kerületi utánpótlást szerveztem, de csapatom nem volt, amikor egyszer csak felkértek, eddzem a Feminát. Elvállaltam, de a feleségemnek egy ideig nem mertem elmondani…

– Mi az, ami megfogta a nők labdarúgásában?
– Az egésznek a bája. Elvarázsolt néhány olyan hölgy, akik szenzációsan játszottak, de ennél is fontosabb volt mindannyiuk alázata. Rendszeresen jöttek hozzám, hogy Laci, taníts meg minket futballozni, és ilyen vágyat a fejlődésre még sohasem tapasztaltam a férfiaknál, még az utánpótlásban sem. Sokat dolgoztunk, bajnokságok sorát nyertük meg, igazi sikerélmény volt velük minden egyes nap.

– A női válogatott a héten a hatodik fordulóban nyerte meg az első világbajnoki selejtezőjét. Hol van a helyünk Európában?
– Hozzávetőleg a huszadik-huszonnegyedik hely környékén. Emiatt az egyelőre ábránd, hogy bejussunk mondjuk egy Európa-bajnokság tizenhatos mezőnyébe.

– Dacára annak, hogy az MLSZ lassan egy évtizede komoly figyelmet szentel a nőknek.
– Igen. A szövetség tényleg nagyot lendített a szakágon, már van sok rendes pálya, nőtt a szervezettség, a női szakosztályok a korábbi másfél-kétmillió forintos költségvetés helyett annak a többszörösével gazdálkodhatnak, az U17-es és az U19-es válogatott bejutott az elit körbe, ott pontokat is szerzett, és ez régen elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor nagyon gyenge a tehetségek gondozása, a már 28 éves Jakabfi Zsanett az egyetlen nemzetközi szinten is jegyzett játékosunk. Így pedig hiába fejlődünk évről évre, az előttünk állók legalább ugyanannyit lépnek előre, így pedig nem érhetjük őket utol.

– Már jó ideje nem női szövetségi kapitány. A Bozsik-program budapesti igazgatói posztja kielégíti?
– Nem látványos a poszttal járó munka, de fontos. Már azok a szülők is ismernek a fővárosban, akik sohasem láttak játszani, mert a hétvégeken mindenütt felbukkanok, figyelem a tehetségeket, a tizenhárom éven aluli gyerekeket.

– Azzal kezdtük, hogy voltak itt futballisták. Lesznek is?
– Nehéz kérdés. Nem látok egyéniségeket. Csatárszemmel nézve a magyar futballt, csalódott vagyok. Az Izrael elleni U17-es selejtezőn számoltam, a csapat összesen négyszer próbálkozott cselezni, ezzel szemben az ellenfélnél akadt, aki egymaga csaknem hússzor. Ha a magyar csatárok nem cseleznek, a védők sem tanulják meg leszerelni a cselező ellenfelet. Gyönyörűen tolódunk, de még véletlenül sincs kockázatvállalás, szép és váratlan egyéni megvillanás. Ezeknek a fiúknak eszébe sem jutna átemelni a labdát a kapuson.

(magyaridok.hu / Pajor-Gyulai László)