Klampár Tibor, az örökös zseni

Klampár Tibor nem vonul vissza. Fotók: jochapress.hu

Nem mostanában volt, hanem 1971-ben, amikor először világbajnok lett, mindössze 18 esztendősen. S ha a világot már nem is veri, a Budapest-bajnokság másodosztályában még mindig elkalapálja az asztalitenisz-mezőnyt a 63. születésnapját éppen vasárnap ünnepelt Klampár Tibor.

Megnéztem: az idei mérlege eddig kilencvenhat meccsből 96 győzelem, tavaly pedig mind a 108 mérkőzését megnyerte. Ezeket számon tartja?
– Ááá, dehogy. Azt viszont igen, hogy három év alatt mindössze két olyan meccsem volt, ami 3-2-re végződött. Emlékszem, az egyik esetnél az ellenfelem megnyerte az első két szettet, és akkor nagyon bepöccentem. Utána a srác az egyik szettben egy pontot sem tudott szerezni.

– Szóval, nincs kegyelem?
– De igen. Vannak olyanok, fiatalok is, akiket minden játszmában kettőre, egyre is megverhetnék, ám ha elhúzok, akkor többnyire hagyom, hogy legyen sikerélményük. És volt már 75 éves ellenfelem is. Hogy nézett volna ki, ha nagyon megverem?

– Akadnak olyanok is, akikről lerí, hogy „vért ittak”, és minden vágyuk este sörözés közben eldicsekedni a cimboráknak azzal, hogy világbajnokot vertek?
– Az biztos, hogy ellenem mindenki rettenetesen hajt, és tudja, nincs veszítenivalója. No persze én sem szeretnék kikapni. Sajnos az idő nem nekem dolgozik, fáj a vállam, a csípőm, lépni már nem nagyon tudok, és dumában már jobb vagyok, mint pingpongban, de a Budapest-bajnokság másodosztályában még eljátszom. Jó kis csapatunk van, a Shopsport, amelyet Dorogi Péter hozott össze.

– Mi az, ami még mindig az asztalnál tartja?
– Mást nem is tudnék csinálni. Még mindig imádok pingpongozni, autót vezetni, és szeretem a Balatont. Ezek nélkül nem tudnék létezni.

– Edzősködik a bajnok Celldömölknél, besegít az utánpótlás-válogatottak munkájába is. Itt milyen szerepkörben?
– Edzőpartner vagyok az ifi- és a serdülőkeret mellett, heti egyszer-kétszer játszom a gyerekekkel. Egy helyből még mindig odateszem a labdákat, ahova kell, és tudok olyasmiket mutatni, amit más nem.

– Mit szólt, amikor jött a hír, hogy a felnőttválogatott idén a 33-36. helyen végzett a világbajnokságon?
– Maradjunk annyiban, nyeltem egy nagyot, mert ilyen rosszul még sose szerepeltünk. Az argentinok elleni vereség hatalmas szégyen, ezt nem is érdemes ragozni. Aztán kikaptunk az egyiptomiaktól és az indiaiaktól is, akiknek kétségkívül van egy-egy tényleg jó játékosuk, ettől azonban a csapatunk még győzhetett volna. Frászt kaptam attól, amikor azt hallottam, hogy kikaptunk, de hát ez volt a papírforma. Legyen már annyi önbizalma egy magyar asztaliteniszezőnek, hogy nem ijed meg egy egyiptomitól!

– A hazai szövetség azt tervezi, hogy hosszabb időre ázsiai játékosokat hoz ide, akiktől majd tanulhatnak a mieink. Jó ötletnek tartja?
– Kétségeim vannak. A kínaiak nem hülyék, a legjobbakat biztosan nem engedik el, csak az „egereket”. Azokkal pedig nem biztos, hogy ki leszünk segítve.

Gergely Gábor, az örök vidám

– Így vagy úgy, azt mondják, hogy a mostani utánpótlásunk sokra viheti.
– Én is úgy látom, hogy vannak itthon egészen ügyes gyerekek. Az is igaz persze, hogy mindig is voltak, csak éppen eltűntek. Majd elválik, hogy a mostaniak milyen szintre jutnak. Az biztos, hogy 17-18 évesen már csipkedni kellene a mezőnyt külföldön is.

– Ha valaki, akkor ön alaposan megcsipkedte, hiszen tizennyolc évesen már felnőttvilágbajnok volt, 1971-ben Nagojában párosban Jónyer Istvánnal. Pedig nyolcévesen azzal tanácsolták el a Vörös Meteortól, hogy tehetségtelen…
– Ez így történt, de csak hálás lehetek érte, mert így kerültem a Postáshoz. Ott aztán kiderült, hogy mégsem vagyok reménytelen eset. Egyéniben nyertem serdülő Európa-bajnokságot, az ifi Eb-n azonban csak második lettem, mert a döntő előtt hülye fejjel lemostam az ütőmet, és mire kiszáradt a szivacs, már régen kikaptam.

– Az 1975-ös esztendőben Calcuttában Jónyer egyéni világbajnok lett, itt nyert a Jónyer–Gergely-páros is, Nagojáról már szóltunk, ám ezek a sikerek jószerivel elsikkadnak az 1979-es phenjani csapatarany mellett. Ezt mivel magyarázza?
– Azzal, hogy a kínai csapatot abban az időben verhetetlennek könyvelték el, és mi Ázsiában tudtuk legyőzni. S nem is egyszer, hanem kétszer is nagyon simán: a csoportban 5-2-re, a döntőben pedig 5-1-re. Ezután senki sem gondolhatta, hogy csak szerencsénk volt. Hazajöttünk, és minket ünnepelt az egész ország. Nem akarom megbántani az Aranycsapatot, de az igazából inkább ezüstcsapat, az aranycsapat mi voltunk és a vízipólósok.

– Emlékszik, mekkora jutalmat kaptak?
– Egészen pontosan tizenkétezer-négyszáz forintot, amikor egy Lada nyolcvanezer volt, és mi rendkívüli kiutalással tíz százalék felárral vásárolhattunk. Én vettem, de bárcsak ne tettem volna. Eladtam a régi Ladámat, ami hibátlan volt, százhatvan fölött ment, az új viszont csak száznegyvennel, százötvennel, és zabálta az olajat. A régi kocsimat ráadásul a Takács vette meg (a vb-győztes csapatból a tartalék Takács János – A szerk.), utána mindig lehagyott, amitől megőrültem. Akkoriban az járta, hogy a Szovjetunióban a rendesen összeszerelt autók szerdán készülnek el, mert a héten arra a napra a munkások már kijózanodtak, és még nem rúgtak be újra. Hát, az új autóm egészen biztosan nem szerdán jött le a szerelőszalagról.

– A száguldozásokból nem lett baj?
– Párszor megkergettek a rendőrök. Emlékszem, Nagytétényben laktam, és éktelen szirénázással akkor értek utol, amikor éppen zártam voltam be a kaput. Mit mondjak, eléggé idegesek voltak… Ám amikor meglátták, hogy én vagyok az, és ráadásul adtam nekik két vetkőző nős tollat, megenyhültek.

– Nagy pechje, hogy Berczik Zoltán szövetségi kapitány nem tolerálta a kilengéseit. Ha igaz, akkor a pályafutása során több mint négy évet volt eltiltva.
– Négy és felet. Sokkal több érmem lehetne a világbajnokságokról, mint amennyi van. S ha ott lehetek a calcuttai vb-n, akkor tuti, hogy már Phenjan előtt aranyérmesek leszünk csapatban.

– Abban az időben miért tiltották el?
– Komolyan mondom, ez most nem ugrik be. Annyi eltiltásom volt, hogy keverednek bennem. Néhányra persze jól emlékszem. Ilyen volt, amikor a nagojai vb után nem vállaltam az Eb-indulást, hiába kapacitált Berczik. Ínhüvelygyulladásom volt, és azt mondtam, hogy pihennem kell. Nos, másfél évig pihenhettem, ennyi időre tiltottak el. Volt olyan eset is, hogy nem mentem keret­edzésekre, inkább a bátyámmal készültem, aki az edzőm volt, napi öt órát. Volt orvosi igazolásom, de amikor az országos bajnokságon mindent megnyertem, megint eltiltottak, mert átláttak a szitán. Arra fáztam rá, hogy túl jó voltam az ob-n… És ott volt a történet azzal a színarany serleggel, amelyet Amerikában nyertem. Ez valójában egy vándordíj volt, azonban úgy gondoltam, hogy megtartom, mert a következő évben nem rendezték meg a versenyt. Apám ószeres volt, és már számolgatta, hogy hány aranygyűrű jönne ki a serlegből. A szövetség azonban noszogatott, hogy adjam vissza. Elég nagy balhé lett a dologból, és végül beadtam a derekamat, de a vége az lett, hogy megint eltiltottak.

– Ha igaz, kis híján a phenjani vb-ről is lemaradt.
– Két-három héttel a világbajnokság előtt kiszöktem a tatai edzőtáborból, amit Berczik nem vett jó néven, akkor is eltiltott volna, de Jónyerék meggyőzték, hogy szükség van rám Phenjanban.

– Még szerencse, de ez azért elég fura helyzet volt éveken keresztül. A vezetők maguktól nem jöttek rá, hogy ők is jobban járnának, ha mégiscsak a legerősebb magyar csapat utazna a világversenyekre?
– A jelek szerint nem… Azt mondom, ha valakit mindenképpen meg kell büntetni, akkor az illető kapjon pénzbüntetést, de ne tiltsák el.

– Amikor a válogatottból kirakták, itthon azért játszhatott, ugye?
– A Postásban nem, de átmentem a Szpariba, és ott Sidó rafinált volt, elintézte, hogy náluk játszhassak. Meg is nyertünk mindent, a BEK-et is.

Jónyer István is nagyra tartja Klampit

– Azért az nagy szívfájdalma lehet, hogy az olimpiai érem nem jött össze, mert ez 1988-ban, amikor már 35 éves volt, nagyon kevésen múlt.
– S így éppen nem kapok olimpiai életjáradékot… Ami azért is bosszantó, mert négy évvel később, Barcelonában nem játszottak bronzmeccset, ott két harmadik helyezett volt, Szöulban azonban csak egy, és a harmadik helyért 3-1-re kikaptam. Ezzel együtt egyéniben ezt a negyedik helyet tartom a legnagyobb eredményemnek, a Kuala Lumpur-i világkupa-elsőségem mellett. A világbajnokságokról a két aranyam mellett van három ezüstöm és egy bronzom, és az Európa-bajnokságokról is mindenfajta érmem. Egyéniben vb-n és Eb-n nem tudtam győzni, pedig a nemzetközi versenyekről annyi aranyam van, hogy Jónyer Pista és Gergely Gabi ketten együtt a felét sem nyerték. A múltkor voltam bent a Fábry-show-ban, és a Sanyi azzal vezetett fel, hogy a nagy csapatból én voltam a legnagyobb zseni. A Gabi ott ült a nézőtéren, kapott egy mikrofont, és teljesen leizzadtam, amikor ő is azt mondta, hogy én voltam az isten, és ők a csak a szolgáim lehettek. De aztán hozzátette, hogy mindhárman zsenik voltunk, és ez így is van. És a mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással.

– Ön volt a nagy példaképe a következő nemzetközi generáció legkiválóbbjának, Jan-Ove Waldnernek, és a 1989-es dortmundi vb negyeddöntőjében, az utolsó világbajnokságán hatalmas csatában kapott ki a tizenkét évvel fiatalabb, akkor fénykorát élő svédtől. Tavaly decemberben aztán újra megmérkőztek Budapesten a Generációk Csatájában. Bosszantotta, hogy megint kikapott tőle?
– A 89-es vereség bosszantott, mert azt a meccset megnyerhettem volna. Most nem voltam jó állapotban. Nem sokkal előtte teniszkönyökkel műtöttek, és a vizsgálathoz befektettek egy gépbe, ahol tizennyolc percig kellett feküdnöm. Na, ott úgy elfeküdtem a vállamat, hogy utána azt hittem, leszakadt az egész kezem. Megjegyzem, azóta sem olyan laza, mint korábban volt, és sajog.

– Azért nyugtasson meg, hogy még sokáig látjuk játszani.
– Ameddig tudok járni, biztos.

(magyaridok.hu / Fábik Tibor)