Klebelsberg Kunótól Lőw Zsoltig

fj. Gyímesi János okkal aggódik az utánpótlásért

Fiatal edző koromban egy tornász szakember barátom tudathasadásosnak minősítette magát. Tudta, hogy nem tesz jót tanítványai egészségének, amit megkövetel tőlük, de mégis csinálta az eredmény érdekében. Felőrölte ez az állapot és összetörten lemondott edzői posztjáról.

Negyven év telt el. Most egy Lőw Zsolt nyilatkozaton akadt meg a szemem: „a kemény, tízévnyi Bundesliga-szereplés elhasználta az ízületeimet. Elvileg játszhattam volna még pár évig, de az utolsó két-három esztendő alatt fájdalomcsillapító tablettákon és injekciókon éltem. Annyira szerettem a futballt, hogy mindent megtettem azért, hogy játszhassak. Ám közben egyre gyakrabban el kellett gondolkodnom, megéri-e, hogy a gyógyszerektől kikészül a gyomrom és állandó fájdalom közepette kell bizonyítanom. Akkor adtam fel, amikor már nem tudtam tovább motiválni magamat.”

 Felvetem: mire neveljük fiatal tanítványainkat? A profi világban való eligazodásra vagy hallgassunk Klebelsberg Kunóra, aki 1922-ben a kosárlabdázást a legjobb nemzetnevelő új sportágként üdvözölte. A tehetséges magyar fiatalok nem képesek felvenni a versenyt még a gyenge, magyar piacra szorult külföldiekkel sem. Egyenlőtlen versenybe kényszerítjük őket. Az erre felkészült zsoldosok mindig előnyben lesznek a játéklehetőséghez alig jutó fiataljainkkal szemben. A kosárlabda bajnokság 12. fordulójának mérkőzésein az elosztható 200 percből a légiósok 130-165 percet voltak a pályán. A maradék maradt a 7-8 magyar játékosnak. A kispadon nem lehet fejlődni. A játékot játszva, a mérkőzéseken tétre játszva lehet elsajátítani.

Három edző mondott le pozíciójáról a héten. Kezdünk a labdarúgáshoz közelíteni, ahol az  „edzőkeringő” szakkifejezésnek számít. Pénz-siker, siker-pénz. Ez nem lehet a mi utunk. El kell mozdulnunk erről a kényszerpályáról.

Baritz Sarolta Laura domonkos szerzetestől lopom azt a gondolatot, hogy „nem kell megtagadni a gazdasági racionalitást, de fel kell ismernünk, hogy a végső cél nem a haszon korlátok nélküli maximalizálása, hanem az ember kiteljesedése, és a közjó megteremtése.”

A sport, a kosárlabdázás, nevelési eszköz, és ezt Klebelsberg Kuno zseniális megállapítása óta így is használjuk. Élversenyzőink évtizedeken keresztül, a sporton kívüli világban is kitűnően megállták a helyüket, elismert tagjai lettek a társadalomnak. Tanulás mellett kosaraztak. Arra építeni, az utánpótlás képzési rendszert, hogy profikat neveljen, tévedés, sőt bűn! Száz gyerek közül egy-kettő, maximum 3 lesz kiemelkedő. Ők azok a tehetségek, akik eldönthetik, hogyan folytatják életüket, de a százakat ki kell képezni. Ez kötelességünk, patetikusan szólva, hazafias kötelességünk.

A soha nem látott állami támogatással, az igazi, nemes célokat kell szolgálnunk: az egészséges, közösségi, művelt ifjúság felnevelését. Akik a „pánem”-et társadalmilag hasznos munkával keresik meg, a „circenses”-re pedig gyermekeiket kísérik kézen fogva.

ifj. Gyímesi János