Klein Dávid: A Manaszlu egy havas domb az Anapurnához képest
Szemben az Annapurna. Fotó: Klein Dávid
Ugyan „csak” 8091 méter magas, a világ talán legveszélyesebb nyolcezrese az Annapurna. Magyarok még nem mászták meg, egészen mostanáig. Klein Dávid május elsején, komoly kínok közepette kapaszkodott fel a csúcsra.
Az MNO-nak mesélt arról, miért nem vette elő odafent a magyar zászlót, mit evett és ivott a hegyen, és hogy milyen érzés volt békásmegyernyi jégtömb alatt sétálgatni, az egyik leggyilkosabb kuloárban. Interjú.
– A tavalyi Manaszlu-expedíció után volt egy pár sérülése, az orrát is eléggé megviselte a túra. Most is „gazdagodott” egy-két sebesüléssel?
– Igen, a mostani például már új bőr az orromon (nevet). Ez mondjuk nem meglepő: a magashegyi mászás során sokkal gyakoribbak az égési sérülések, mint a fagyás, hiszen odafent ritkább a légkör, könnyen éget a nap. A csúcstámadás során meg már nem azzal foglalkozik az ember, hogy az orrát kenegesse. Én egyébként természetes úton védtem az arcbőrömet, hatalmas szakállat növesztettem a hegyen. További probléma volt, hogy a nyaki nyirokcsomóim egy ízben nagyon megduzzadtak, antibiotikumot is be kellett vennem. Emellett a kettes táborig nagyon fájt a térdem, ödémásodott. Viszont érdekes módon a kettes fölött elmúlt a fájdalom.
– Gasherbrum II, Manaszlu, Cso-Oju és végül most az Annapurna: a negyedik nyolcezresére kapaszkodott fel. Tudná őket jellemezni egy-egy szóval?
– Huh, ennyire röviden talán nem. A Gasherbrum II-nél a csapatélmény volt rendkívül erős. Klasszikus magyar nagy csapatos expedíció volt. Még teljesen zöldfülű voltam akkor. A Cso-Oju egy igazi vagány hullámlovaglás volt csúcs alatti visszafordulással, majd hetekig tartó várakozással, végül sikeres csúcsmászással. A legerőteljesebb csúcsélményem itt volt a nyolcezresek közül, úgy éreztem, hogy irányításom alatt tartom a helyzetet, ami ritkaság 8000 méter magasan. A Manaszlunál a természeti szépséget emelem ki. Esztétikailag frenetikus élmény volt, de ott voltam a legmagányosabb. Az Annapurnánál pedig az objektív veszély, ami elsőre beugrik. A legritkábban mászott nyolcezres, alig kétszáz ember kapaszkodott fel rá eddig, és majdnem 20 százalékos a halálozási arány. Én sem akartam orosz rulettet játszani.
Kezdjük az elején. A március 11-i indulás előtt az édesanyján kívül felhívott még egy embert: Kollár Lajost, Erőss Zsolték egykori expedícióvezetőjét. Két okra tippelnék, de inkább mondja el ön, miért.
– 2012-es expedíciójuk során Erőss Zsolt támadott egyedül csúcsot, Horváth Tibor ugyanis útközben visszafordult, és ereszkedés közben életét vesztette. Lajostól arról érdeklődtem, merre van Tibi emlékhelye. Egy fényképet küldött, ami alapján meg is találtam az alaptáborban, és egy sálat kötöttem a kő köré, amire a nevét vésték.
Klein Dávid hazai pályán (Fotó: Nagy Béla)
– Szakmai tanácsot is kért Kollártól?
– Igen, beszélgettünk valamennyit, értékes volt, amiket mondott. Elsősorban ő is a Célkereszt veszélyeit emelte ki.
– Ez a kettes és hármas tábor közötti Crosshair (Célkereszt) kuloár a hegy megmászásának kulcsa. Erőss Zsolték is így beszéltek róla 2012-ben, Horváth Tibor ezen a szakaszon lelte halálát. Félelmetes a híre, hogy néz ki ez a szakasz?
– Valóban ez a legveszélyesebb szakasza a hegynek. Egy V alakú bevágást kell elképzelni a hegyben, mely igen meredek. A kuloár jobbra hajlik, baloldalon, közvetlenül fölötte békásmegyernyi jégtömeg lóg. A kuloár alatt még 20 perc gyaloglás után is szegélyezik az utat asztal nagyságú jégtömbök, melyek a fenti falból szakadtak ki. A jégomlások mindig reggel 7.30 után vannak, napfelkeltét követően. Megígértem magamnak, hogy felfelé menetben nem keresztezem reggel 7 után a kuloárt, ugyanis így másfél órán keresztül tart a közvetlen életveszély. Ez lefelé 10-15 perc. A jégomlás melletti másik veszélyforrás a lavina, ami feljebb, a 3-as tábor fölötti részről szokott alázúdulni, és végigsöpör a kuloárban. A felfelé mászók a kuloár bal oldalán haladnak, így őket inkább a jégomlás fenyegeti. Mi is voltunk olyan helyzetben, hogy kapaszkodtunk fel a jégfalon, miközben jobbra alattunk dübörgött végig a lavina. Szerencsére csak a hófelhőből kaptunk.
– Az Annapurnát a Crosshair miatt tartják a világ egyik legrizikósabb hegyének vagy a sajátos mikroklímája okán?
– A kuloár miatt elsősorban, de a klímája is közrejátszik benne. Északi fekvésű, így rettentően hideg van fent, ráadásul szinte állandóan erős szél zavar a mászásban. A csúcson annyira fáztam, hogy nem tudtam elővenni a magyar meg a Johnnie Walker-zászlót fotózkodáshoz. Attól féltem, hogy elfagy a kezem.
– Már a Manaszlu után is az Annapurnát emlegette lehetséges célpontként, mely a K2-n kívül az egyetlen nyolcezres, melyet nem mászott meg magyar. Ennyire vonzódik a hegyhez, vagy szem előtt tartja a magyar expedíciós küldetést is?
– Örülök a hazai expedíciós mászás sikereinek, de én elsősorban azért vágtam neki, mert nagyon érdekelt ez a hegy. Tudom, ez egy önző motiváció részemről. A hazai expedíciós mászás számára egyébként még hátravan a Sisapangma fő csúcsa is (annak idején a magyar csapat csak az előcsúcsig mászott) és az Everest palack nélküli megmászása. A Johnnie Walker Annapurna Expedíció olyan volt nekem, mint egy meredek jégfallal farkasszemet nézni. Ott is előtte addig kell barangolni az embernek a saját fejében, míg biztosan tudja, hogy készen áll megmászni az utat minden veszélyével együtt.
A Manaszlu a kis falvakkal, varázslatos tájakkal, jakokkal hobbit trekk volt az Annapurnához képest. Ez a mostani igazi vadonélmény volt, a világtól teljesen elzárva. Időnként jött az alaptáborba egy helikopter, kis túlzással hozott pár darab fagyott csirkét meg egy rekesz káposztát, és ennyi.
– Mondhatjuk, hogy a Manaszlu egy havas domb volt az Annapurnához képest?
– Igen, az.
(Gabaay Balázs, A teljes cikk az mno.hu-n olvasható)
