Kocsis Sándor dombormű a Kálvária téren
Felavatták a Kocsis Sándor, az Aranycsapat legendás csatárának emlékére készült domborművet a Kálvária téren.
A csütörtöki ünnepségen Sántha Péterné, Józsefváros alpolgármestere kiemelte: azért esett a választás a Kálvária térre, mert Kocsis gyermekkorának jelentős részét néhány utcával lejjebb töltötte az ottani grundokon.
A Fekete Géza szobrászművész által készített domborművet a Ferencváros, a Honvéd és a Barcelona egykori csatárának fia, Kocsis Sándor, továbbá Rudas Ferenc, az FTC Baráti Körének elnöke, valamint Sántha Péterné közösen leplezte le.
Koszorút helyezett el a Magyar Labdarúgó Szövetség nevében Berzi Sándor alelnök és Dunai Antal olimpiai bajnok labdarúgó, a Ferencváros képviseletében pedig Orosz Pál, a labdarúgócsapatot működtető zrt. vezérigazgatója.
Kocsis Sándor az FTC-ben kezdte pályafutását, majd 1950-ben pártutasításra a Honvédhoz került. Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes lett a válogatottal, az ezüstérmet hozó 1954-es svájci világbajnokságon pedig 11 találatával gólkirály volt. Az 1956-os forradalom után nem tért vissza Magyarországra, rövid ideig Svájcban játszott, majd 1958-tól 1966-ig a FC Barcelonát erősítette. A magyar válogatottban 68 alkalommal lépett pályára és 75 gólt szerzett.
(MTI – Fotó: Jozsefvaros.hu)
2012. szeptember 21-én születésének 83. évfordulóján a Szent István Bazilikában helyezték végsõ nyughelyére az Aranycsapat zseniális jobbösszekötőjét, Kocsis Sándort.
K ocsis Sándor a Tisztviselõtelepen nevelkedett, kamaszként a Kõbánya SC-ban focizott, tizenhét évesen pedig már a Ferencváros első csapatának csatára volt. Az édesapja az Illés utcában kapott egy kocsmát a klubtól, hogy a gyereknek eszébe ne jusson más egyesületbe igazolni. Nem is ment volna, de sorkatonaként 1950-ben a Honvéd csapatába irányították, bár a szívében örökké fradista maradt. 1948-ban, tizenkilenc évesen lett a válogatott tagja, ahol 68 meccsen 75 gólt szerzett. „Kocka” az ötvenes évek egyik legveszélyesebb támadója volt, hatszoros gólkirály, parádés megoldásai, ollózva lõtt góljai és „felhőfejesei” legenda számba mentek. Puskással egyedülálló támadó párost alkottak, hajszálpontos passzokkal látva el egymást, és megoldhatatlan feladat elé állítva az ellenfeleket (a fiataloknak, hogy értsék: amolyan „Iniesta–Messi” párosként). Ott volt a legendás 6:3-as meccsen a Wembley-ben, az olimpai aranyérmes csapatban Helsinkiben, és az 1954-es VB-ezüstérmes csapatban Svájcban, ahol 11 góllal gólkirály lett. 1956- ban disszidált, és 1958-tól 1966-ig a Barcelonában játszott (ezért is jogos volt a fenti áthallás), ahol szőke hajkoronájának és csodálatos fejeseinek köszönhetően „Aranyfej” lett a beceneve. A katalán csapattal kétszer volt spanyol bajnok és két spanyol kupát nyert. Visszavonulása után belebetegedett a tétlenségbe és a honvágyba. Leukémia, gyomorrák, bal lábfejét amputálták. 1979- ben, az ötvenedik születésnapja előtt halt meg – máig tisztázatlan okokból kizuhant a kórházi szobája ablakán. Húsz évvel később, 1999 decemberében a tekintélyes World Soccer Magazine a huszadik század száz legnagyszerűbb labdarúgó játékosa közé sorolta. (Józsefváros, 2012. október 2.)
