Komáromi Ákos mesteredző: a mai kézilabdázás roppant módon tetszik nekem!

Shares

Két bajnokságot nyert csapataival a már hosszú évek óta visszavonult mesteredző, Komáromi Ákos. A két aranyérmet testvéries megosztással: egyet nőkkel és egyet férfiakkal. Más kérdés, hogy felnőtt szinten jóval eredményesebb volt a nőkkel, mint a férfiakkal. Komáromi Ákossal – szándékom ellenére – be kellett érnünk egy igazán kiadós, maratoni telefonbeszélgetéssel.

Komáromi Ákos, felesége és kis unokája. Fotó: Gurbán György

– Már a születésem is elég speciálisan alakult, hiszen a családom eredetileg balmazújvárosi. Ám mivel szüleim 1944-ben folyamatosan menekültek a front elől, így én a Somogy megyei Tab községben láttam meg a napvilágot novemberben. Egyébként négyen vagyunk testvérek, akik közül a két nővérem még Debrecenben megszületett, az öcsém pedig a németországi Ambergben lett anyakönyvezve. 1947-ben tértünk vissza Magyarországra, s meg sem álltunk Balmazújvárosig, ahol egyébként édesapám református lelkész, édesanyám tanítónő volt. Rajta kívül az összes felmenőm papként vagy tanítóként élte le az életét.

– Az általános iskolás évei során milyen szerepet kapott a sport?

– A labdajátékok közül a kézilabda mellett a foci is szóhoz jutott. Érdekes módon az atlétika akkori divatos versenyformájában, a úttörők négytusa próbáiban elég jól helytálltam. A 60 méteres síkfutásból, kislabdadobásból és a magas-, valamint távolugrásból álló számok alapján 1959-ig rendre jól szerepeltem.

– A középiskolás éveiben már hátrébb szorult az atlétika?

– A debreceni Közgazdasági Technikum Kereskedelmi Tagozatára vettek fel, ahol változatlanul atletizáltam, mellette a kosárlabda lett a fő sportágam. Az érettségit követően visszatértem Balmazújvárosba, ahol a nagy pedagógushiányra tekintettel képesítés nélküli tanárként történelem és testnevelés lett a két tantárgyam. Miközben keményen küzdöttem az adott körülmények között, 1969-re az erre a két szakra jogosító tanári diplomát is megszereztem a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán.

– Ezek az évek minden vonalon a kísérletezés jegyében teltek?

– Mondhatom így is. Az iskolában az akkor éppen sportszakkörnek nevezett, délutáni foglalkozásokon szívesen próbáltam rávezetni a gyerekeket a kézilabdázás alapismereteire. Törekvéseimet siker koronázta, hiszen az úttörő olimpián 1968-ban országos másodikként végeztünk, a következő évben pedig mi lettünk a bajnokok a fiúkkal, a lányok pedig a 4. helyen végeztek. Ezután kaptam a dunaújvárosi Matéz Tivadartól  meghívást azzal, hogy legyek náluk edző. 1969 szeptemberétől kötöttem szerződést a Dunaújvárosi Kohász SE vezetőivel, decemberben megnősültem. Ott egészen 1981-ig csak a kézilabda érdekelt és éltetett. Kezdetben az utánpótlás fiú csapatokat edzettem, majd 1973-ban átvettem a férfi felnőtt csapat irányítását. Elődöm Hack Ferenc vitte fel a felnőtt csapatot a megyei bajnokságból az NB II.-be. Máig is büszke vagyok arra, hogy szinte kizárólag saját nevelésű játékosokból építkeztünk és így is feljutottunk 1980-ban az NB I-be. A következő évben kiestünk és ez a rossz hangulat is szerepet játszott abban, hogy elfogadtam a Debreceni VSC női csapatához történt meghívást.

A fiatalon elment Lovas Nagy Zsuzsanna

– Ahol megint belekezdhetett egy új csapat építésébe.

– Valóban ez történt, miután a Loki 1981-ben majdnem kiesett. A meglévő, tehetséges játékosok mellé (Nagy Zsuzsa, Tóth Rózsa, Szilágyi Katalin, Kádárné Bata Erzsébet, Nagyné Bordás Ágnes) sikerült új játékosokkal (Medgyessyné Sáfi Márta, Tóth Ildikó, Szántó Anna, Kalocsai Erika, Bojtor Jolán) felfrissíteni az állományt, akik így együtt igen jó alapot képeztek a komoly munkához. Később csatlakozott a csapathoz Csapó Erika és Jeddi Mária. Az első évemben, 1982-ben már a 4. helyen zártunk, 1985-ben Magyar Népköztársasági Kupadöntőt nyertünk a Ferencváros ellen, 1987-ben pedig megnyertük a bajnokságot! Az 1983-as 9. helyet követően 1990-ig mindig dobogósok lettünk, vagy annak a közelében végeztünk.

– A DVSC ezekben az években szinte szárnyalt, miért?

– Elég kemény munkát igyekeztem megkövetelni a lányoktól, tehát a fizikai alap adott volt. Maga a játékosállomány is sokat ígért, s amit a legfontosabbnak tartok: igen jó hangulat alakult ki a csapat tagjai között. Azt senki nem írhatja a véletlenek számlájára, hogy az európai kupákban négyszer is eljutottunk a döntőig – bár nyerni egyszer sem tudtunk – a hazai kupában pedig ötször is győztesek lettünk. Az is sokat nyomott a latba, hogy – a többiek érdemeit is elismerve – volt két olyan, kitűnő szélsőnk Szilágyi és Szántó személyében, akikhez hasonlóan eredményes párossal talán senki nem rendelkezett azokban az években. Ők ugyanis nem egyszerűen csak villámgyorsak voltak, hanem az egy-egy elleni játékban is ki tudták alakítani a maguk lehetőségeit, miként másokat is képesek voltak helyzetbe hozni. Az évek múlásával egyre több meccset nyertünk meg elsősorban a kitűnő fizikai állapotunknak köszönhetően. Az ellenfeleinket ugyanis az utolsó negyedórára rendszerint annyira sikerült kifárasztanunk, hogy egyre többet hibáztak, s végül megtörtek.

– Maradéktalanul elégedett a Lokival elért eredménysorral?

– Hát vihettük volna többre is, ha lett volna még néhány, hasonlóan felkészült játékosom, mivel azt a játékstílust nehéz volt nyolc-kilenc emberrel hullámvölgyek és sérülések nélkül végigvinni a mérkőzések és a szezon során. A szűk, de kiváló játékosállománynak négyes terhelést kellett felvállalni. Helyt kellett állni a magyar bajnokságban, a magyar kupában, a nemzetközi kupákban, a legjobbaknak pedig a válogatottban is. Ma ugyanezt az irányt követik a nemzetközi és a hazai élvonalban, mint amire én is törekedtem annak idején. Ezért nekem a jelen idejű kézilabdázás roppant módon tetszik.

– A sikeres éveket követően egy merész húzással a nőket férfiakra cserélte, ráadásul Budapestre költözött.

– Elfogadtam az Elektromos SE férfi csapatának ajánlatát, ahol az első évben senki nem kalkulált bajnoki címmel, azt a második évemre szerették volna megvalósítani, mert az ELMÜ-nek akkor lett 100 éves jubileuma. Az első hely viszont egy évvel korábban megszületett…

Horváth Attila Komáromi Ákos előretolt jobbkeze volt

– Mi minden lehetett ennek a nem várt sikernek az okozója?

– Ott volt az egykori dunaújvárosi játékosom, a kitűnő irányító, Horváth Attila (jelenleg az FTC férfi csapatának edzője), akit annak idején a futball és a jégkorong csábításaiból kellett „kimentenünk”, hogy kézilabdázó legyen. Ő igen nagy segítségemre volt. Persze mellette még többen is képesek voltak kiváló teljesítményekkel támogatni az együttest. Itt mindenképpen meg kell említenem a kapus Bakos Istvánt, a jobbszélső Kertész Balázst, az átlövő Győrffy Sándort és a beálló posztján igen ügyes Pribék Istvánt is. Vass Károly sportköri elnökkel korrekt volt a kapcsolatom. Minden hétfőn leültünk és mindketten elmondtuk egymásnak a véleményünket a legutolsó bajnoki mérkőzésről.

– És mi következett a második évben, hiszen ennyiről szólt a szerződése?

– Már év közben jeleztem Vass Karcsinak, hogy nekem ez a családtól távol élő létezés nem megy, a második évet nem szeretném kitölteni. Így a váratlan, de megszolgált bajnoki címet követően a legnagyobb békében engedtek el. Nekem ez az egy éves „frissítő” távollét igen jót tett és visszatérve a Loki női együtteséhez, megújult lendülettel láttam munkához. Volt is dolgom éppen elég, mert a korábbi húzóemberek közül Szilágyi Kati, Nagy Zsuzsa és Tóth Ildikó is elment, ráadásul a klub anyagi helyzete egyre nehezebb lett az ismert körülmények miatt. A megelőző években elsősorban állami támogatást kaptunk. Ennek helyébe mindinkább a szponzorok pénzei léptek előre, akik viszont sokkal türelmetlenebbek voltak, mint az önkormányzatok annak idején. Ez idő tájt, aki pénzt adott, az szinte azonnal várta az eredményt, amivel lehet reprezentálni. 1994-ben így is eljutottunk az EHF Kupa döntőjébe, de ott idegenben lőtt több góllal a dán Viborgé lett a kupa.

– Ez évet követően Ön felhagyott az edzőséggel és a szakosztály igazgatója lett.

– Utódom, korábbi segítőm, Köstner Vilmos lett, akinek játékosállománya felerősödött a kapus Irina Szamozvanovával, a mezőnyben pedig Virincsik Anasztáziával és László Krisztinával. Vili kétszer is nyerni tudott az EHF Kupa sorozatában, egyszer éppen az idegenben lőtt több gólnak köszönhetően.

– Az évek során több feladatkört is ellátott.

– A szakosztály igazgatóság mellett – ha a helyzet úgy kívánta – beugró edzőként is segítettem az ügymenetet. Később a klub ügyvezető igazgatója is lettem, míg 2004-ben egy infarktus megálljt nem parancsolt. Akkor egy orvos barátom közölte velem: ha még élni akarok, alapvető változásra van szükségem. Ekkor nyugdíjba vonultam és azóta elsősorban az unokáimnak élek.

– A kézilabda teljesen kiszorult az életéből?

– Ezt azért nem mondanám! Amikor tehetem, a Loki meccseire is kimegyek, a tévében pedig szívesen nézek jó meccseket.

Köstner Vilmos és a debreceni lányok

– Pályafutása során kikkel volt különösen jó a kollegiális kapcsolata?

– Sokat segített feleségem, Éva, aki öt évig a másodedzőm is volt, s mindmáig dolgozik a Sportiskolában. Zsiga Gyula az Elektromosban, Köstner Vilmos a DVSC-ben volt a segítőm hasznosan, eredményesen.

– Most, hogy a vírusinvázió miatt minden eltolódott, bizonyos szempontból mindenre több idő juthat. Az olimpiai kvalifikációkra is többet lehet készülni. Mire számít ezen a vonalon?

– Ha őszinte akarok lenni, akkor a férfiak esélyeit minimálisnak kell mondanom. A nők viszont karnyújtásnyira vannak a céltól és szerintem ezt az esélyt meg is kell ragadniuk. Nagyon szurkolok nekik.

(jochapress / Jocha Károly)