Száztíz magyar olimpiai bajnok, 415 fotó, egy könyvben

Ötkarikás beszélgetések 

Ahány könyv, annyiféle megelőző történet tartozik hozzá. A negyedik, olimpiai témájú interjúgyűjtemény idei megjelentetését – tudom, sokan kételkednek, mások mosolyognak – tényleg nem terveztem. Más kérdés, elég volt egy szikra, s máris jött az elhatározás: ezt meg kell írni!

A „szikra” pedig az idén hirtelen eltávozott, egykori olimpiai ezüstérmes kajakos, Szente András öccse, István volt. Ez a hatvanas úriember még az év elején ahányszor telefonált, annyiszor emelte a tétet: márpedig neki ennyi és ennyi példány kell az aranyérmesekről szóló könyvből. Csak nagy sokára törődött bele, hogy a 2003-as kiadás tényleg elfogyott, de harci kedve csak nem csökkent. Végül abban maradtunk: ha a felmérő jelleggel szétküldött emailokra legalább ezer jelentkező akad, nekivágok. Mivel még némi túljelentkezés is összejött, így már nem volt okom a halasztásra.

Megvallom, a munka sokkal nehezebb volt, mint amire gondoltam.

Ötkarikás2012_Címlap2

Elvégre a 2003-ban megszólaltatott bajnokok anyagait nem lehetett csak úgy, minden változtatás nélkül beszerkeszteni. Az is hamar kiderült, hogy a játékokat megelőzően senki nem mond semmit szívesen, csak a 2012-es, nyári olimpia befejeztével. Így a korábbi bajnokkal éppen úgy, mint Athén, Peking és természetesen London magyar győzteseivel is csak az ötkarikás vetélkedők befejeztét követően kezdhettem el kísérletezni.

Természetesen bárki megkérdezheti, miért éppen az olimpiák magyar hőseit, arany, ezüst- és bronzérmeseit vettem célkeresztbe immár több évtizedes újságírói pályafutásom során? A gyermekkorban kapott, életre szóló élmények, a konok elszántsággal végzett munka mellett óriási segítséget jelentett, hogy öt nyári olimpián – Szöul, Sydney, Athén, Peking és London – igen komoly, családi áldozatvállalások révén – ott lehettem akkreditált újságíróként. Ezért köszönettel tartozom a Magyar Olimpiai Bizottság mindenkori vezetőinek, akiknek támogatása nélkül nem kaphattam volna meg a lehetőséget a hatalmas élményanyagot hozott, ötkarikás csúcstalálkozókon való részvételekre.

Ami pedig a konkrét munkát illeti, hamar rájöttem, hogy 2003-ban sokszorta könnyebb dolgom volt, mivel az „olimpiamentes” év lévén, a célszemélyek megszólítása gyakorlatilag könnyedén ment. London után viszont „ezerrel” kellett igyekezni – sokszor mindenféle segítséget igénybe véve is -, hogy sikerüljön a hatalmas népszerűségre szert tett, rengeteg meghívást kapott bajnokainkat elérni és velük érdemi beszélgetéseket összehozni.

Végül egyetlen kivétellel mindenki vállalta az aranyérmesekről szóló könyvben a megszólalást. Hogy a szeptember-októberi előkészületi időszakban más fórumokon sorozatban megnyilvánuló, háromszoros olimpiai bajnok kajakozó, Kovács Katalin miért tért ki előlem? Alighanem sikerült a róla szóló írásomban a kérdésre elég érdemi választ adnom.

Természetesen sem Kovács Katalinra, sem a korábbi lemondókra – Székely Évára és Darnyi Tamásra – nem haragszom. Ez ellene mondana annak a közös nevezőnek, amely összetart bennünket, magyarokat és sportrajongókat. Tisztelem az olimpiák magyar hőseit, és nagyon bízom benne, hogy az ő sikereik újabb követőknek adnak lendületet, kemény elhatározást azon az úton, amely reményeim szerint további magyar ötkarikás győzelmek, érmek és rangos helyezések felé vezet.

És újabb örömök forrása lesz, határon innen és túl élő magyaroknak egyaránt.

Comments are closed.