Köstner Vilmos: 2021-ben végleg felállok a kispadról

Shares

A mai élvonalbeli kézilabdaedzők között kevesen rendelkeznek annyi tapasztalattal, mint a Debreceni VSC mestere, Köstner Vilmos. A 2019-ben mesteredzői címmel is kitüntetett szakember ugyanis viszonylag fiatalon abbahagyta az aktív játékot, hogy azután már a húszas évei derekától csak az edzői hivatásnak éljen. Köstner Vilmost először a neve eredetéről kérdeztem.

Köstner Vilmos (fotó: JochaPress)

– Az 1800-as évek elejéig tudtuk visszavezetni családunk történetét. Ez a német eredetű név feltehetően Ausztriából származik, a mi kutatásaink szerint a ma Szlovéniához tartozó, akkoriban osztrák területen lehetett korábban gyakori. Az biztos, hogy édesapám családja a kilencszázas évek elején jött Debrecenbe, én már itt születtem 1954-ben és itt érzem magamat őshonosnak.

– A családban a felmenői között akadt bárki, akinek komolyabb sportos kapcsolatai voltak?

– Egész közeli rokon, az édesapám országos szintű eredményeket ért el atlétikában, rövidtávfutóként. A Debreceni EAC sportolójaként 100-tól 400 méterig a válogatottban is szerepelt. Hogy bővüljön a repertoár, visszavonulását követően labdarúgó játékvezető lett és legalább száz, hazai élvonalbeli meccsen fújhatta a sípot. A hatvanas években rövidebb időre a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) játékvezető keretébe is bekerült.

– Ezek után szinte törvényszerű, hogy Ön is sportos vénát örökölt…

– Az döntött, hogy a Kossuth Lajos Gimnáziumban Ökrös István lett a testnevelő tanárom. Az ő irányítása és felkészítése eredményeként bekerültem a Debreceni Dózsa korosztályos csapataiba, ahol balkezes jobbszélsőként játszhattam. Olyan kiváló játékostársaim voltak, mint Kormos János, Takács Sándor vagy Kordás István.

– Az érettségi után térfélcserére kényszerült.

– Igen, mert felvettek a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolára, ahol orosz-testnevelés szakon tanulhattam. Természetesen közben játszottam is a helyi NB II-es csapatban, majd a diploma megszerzését követően a feleségem szülővárosába, Ózdra költöztünk. A város engem is vonzott, mivel éppen akkor indult ott egy testnevelés szakos gimnázium, ahol 1978-tól 1988-ig tanítottam is. Mellette az edzősködés is folyamatosan jelen volt az életemben. Előbb úttörő olimpiai bajnoki címeket értünk el, majd átvehettem az akkor élvonalbeli felnőttek irányítását. Az évek során az NB I/B-s nőket, majd az NB I/B-s férfiakat is én készíthettem fel.

– Az 1989-es pontvadászat viszont már ismét Debrecenben találta.

– Mivel többen is tudtak arról, hogy előbb-utóbb szívesen hazamennék Debrecenbe, 1989-ben el is fogadtam az invitálást. Két évig az NB II-es Debreceni Közút NB I/B-s legénységét irányítottam, majd szerencsémre Komáromi Ákos 1991-ben maga mellé vett az első osztályú nőknél. Tőle nagyon sokat tanulhattam, majd amikor 1994-ben Ákos feljebb lépett a hierarchiában, ekkor lehettem a Lokinál vezetőedző. Szerencsére elődömhöz hasonló elveket vallottam a kézilabdázásról, így az együttes életében nem következett be érdemi változás. Két hazai bajnoki második hely mellett számos itthoni és külföldi kupasiker is igazolta, hogy jó úton járunk. Ám az 1997-es esztendő nem jól sikerült, be kellett érnünk a 4. hellyel a bajnoki pontvadászatban. Úgy éreztem, elfáradt a kapcsolatunk, a játékosok mintha a sikereket követően kevesebb munkában reménykedtek volna. Mindent összevetve én az új bajnokság első összecsapása után lemondtam, amit a vezetés el is fogadott.

– Mennie kellett a DVSC-től, hol kötött ki?

– Másfél évig a nyíregyházi NB I-es férfiak mellett dolgoztam, ahol nagyon jól ment minden. Szeretettem ott lenni, s bár a jobbszélső Szergyuk személyében csak egy külföldi játékosunk volt, simán tartottuk helyünket a középcsapatok között. 1998 nyarán nyugodt szívvel adtam át a gárdát utódomnak, Bíró Imrének, én pedig meg sem álltam Székesfehérvárig. Az akkor éppen Cornexi néven szerepelt élvonalbeli női együttes mellett is két év jutott nekem. A második szezonban 4. helyen végeztünk és a klub történetében először jutottunk be az EHF Kupa legjobb nyolc csapata közé.

– 2001-ben megint váltott.

– Ekkor kerültem a fővárosba, a Vasashoz, ahol négy évig dolgoztam. 2006-tól megint közelítettem Debrecenhez; a Derecske másodvonalbeli hölgyeivel felkerültünk az élvonalba, 2009-ben pedig harmadszor is leülhettem a LOKI kispadjára. Előbb vezetőedző lettem, majd 2012és 2018 között a szakmai igazgató teendőit bízták rám.

– És elérkezett a negyedik visszatérés is a LOKI kispadjára.

– Több edző is megfordult mifelénk, mígnem 2018 novemberében úgy látta a vezetőség, hogy a külföldiek után vegyem át ismét az irányítást. Jelenleg 2021-ig érvényes a szerződésem, akkor azonban végleg el akarom hagyni a kispadot, a meccsek világát-izgalmait. Már eldöntött tény, hogy a DVSC Kézilabda Akadémia szakmai igazgatója leszek.

– Említene néhány játékost, akikkel különösen szívesen dolgozott együtt?

– A teljesség igénye nélkül, senkit meg nem bántva: Szántó Anna, Medgyesiné Sáfi Márta, Tóth Rózsa, Jeddi Mária, Csapó Erika, Szopóczy Brigitta, Bécsi János, Habuczki Tamás, Medve Róbert, Szergyuk Gyima, Borók Rita, Irina Szamozvanova, Virincsik Anasztázia, Németh Helga, Koroknai Viktória, Böde Renáta, Kudor Kitti, Sopronyi Anett, Kocsik Viktória, Pádár Margó, Bulath Anita, Triffa Ágnes, Jelena Deszpotovics, Kovács Anna, Bordás Réka, Arany Rebeka, Varsányi Nóra, Tóvízi Petra, Vámos Petra, Kelemen Éva. Egyébként az idő múlásával egyre inkább közelebb engedtem magamhoz a játékosokat.

– Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, hogy látja a történteket és mit tartott különösen fontosnak edzői munkássága során?

– Úgy voltam valahogy, mint a kezdetben szigorú tanár, aki szép lassan felenged…Egyébként a hitelességet, a kiszámíthatóságot tartottam mindig is a legfontosabbnak. Az emberi normákat és a szakmai elveket következetesen kellett végigvinni, hogy a játékosok pontosan tudhassák: mire számíthatnak! Mi az, amit mindenkor elvár tőlük az ember.

– Mennyiben elégedett a legutóbbi ciklus eddig elért eredményeivel?

– A célunk egyértelműen az volt és ma is az, hogy a nemzetközi kupaszereplést még biztosító 4-6. helyek valamelyikén végezzünk. Ezt a tervet minden bizonnyal idén is teljesíteni fogjuk. Az EHF Kupában 10 meccsből hetet megnyertünk, utoljára bejött ez a törökök elleni nyerhető, de végül otthon elvesztett erőpróba. Ezzel együtt is sokat tanultunk, amit remélem, a következő évadban hasznosítani tudnak majd a lányok itthon és a nemzetközi porondon egyaránt..

(jochapress / Jocha Károly)