Kovacsics Anikó a spanyolok ellen: menni ezerrel, előre!

Ha van lelkes, csupa szív játékos a magyar női kézilabdázásban, akire mindig lehet számítani, hát ebbe a meglehetős szűk körbe a győri Kovacsics Anikó mindenképpen beletartozik. Ráadásul több poszton is bevethető – ezért is hatott némiképp a meglepetés erejével, hogy Hajdu János „megbízott” kapitány az első tizenhat helyett csak az utazó tartalékok közé nevezte. Miután a cserénél egyértelmű volt, hogy most már Kovacsics következik, így másfél nappal elébe szaladva a kapitányi döntésnek, még a szombati edzés előtt és után beszélgettünk. Mindjárt az első kérdés elég markánsra sikerült.

– A csapathirdetés előtt számított-e arra, hogy fix utazó lesz, illetve milyen szájízzel fogadta a döntést, mely szerint csak tartalékként kelhet útra?

„Hazudnék, ha azt mondanám, jókedvű voltam, de mint profi játékos, igyekeztem hamar túltenni magamat a csalódottság érzésén és onnan kezdve csak az járt a fejemben, mi mindent lehet és kell megtennem a csapatért? Igyekeztem az edzéseken is a maximumot adni, most pedig a hétfő esti játéklehetőséggel is szeretnék jól sáfárkodni.

– Talán halljunk néhány szót arról is, miként került fiatalon az ország legeredményesebb női szakosztályába, Győrbe?

„A Csurgó melletti Berzencéről származom, s mivel az egész család sportos beállítottságú – édesapám NB I/B-NB II-es játékos volt, de a három gyermek megszületésével párhuzamosan abbahagyta – így adódott, hogy a gyerekek is sportoljanak. Előbb tömegsport címén Berzencén kezdtünk, hetente kétszer háromnegyed órás játékkal,  Novogradec Péter irányítása mellett. Két év elteltével, a VII-VIII. osztályt már Csurgón folytattam, ahol jóval több játéklehetőségünk volt. Több, későbbi válogatott játékos is kikerült onnan, így a berzencei Gulyás István, Csurgóról pedig Balogh Bea és Simics Judit.”

    Azon a bizonyos, szombat délelőtti edzésen

– Egy idő után azután Csurgót is kinőtte…

„Nagy terveim voltak, minden áron Győrbe akartam kerülni, amitől sokan igyekeztek óvni, mondván: elveszek ott a hatszáz gyerek között. Engem azonban vonzott Görbicz Anita közelsége is, akit óriási játékosnak tartok, s mind a mai napi rengeteget tanulok tőle. Egyébként a 2006/2007-es tanévben mentem Győrbe és egy év múlva már a felnőttekkel együtt készülhettem. Annak különösen örülök, hogy legjobb barátnőm sem hiába jött az ETO-ba, hiszen neki is sikerült élvonalbeli játékossá válnia; most éppen a jócskán megerősödött Dunaferrben szerepel. A győri tanulóévek során Róth Kálmántól kaptam a legtöbbet, ezt nem szeretném elfelejteni.

– Az edzőváltásokat is túlélte, hiszen most a második évét Győrben töltő Ambros Martintól is bizalmat kapott. Közben pedig – alig huszonkét évesen – már túljutott az ötvenedik válogatottságán is.

„A kapus és a jobbszélső posztján kívül mindenhol megfordultam már, de azért az igazi az irányító pozíció vagy attól balra. Természetesen nem mindig játszom egyformán, de mindig igyekszem a maximumra törekedni.”

– És itt, Újvidéken, ahol az eddigi öt csoportmeccset a lelátóról nézhette végig, milyen benyomásokat szerzett?

„Csak az utolsó két meccsről szólnék. A románok ellen a gyengébb támadójátékot is felhozhatnám, de úgy érzem ellenük nem bírta a csapat végig az iramot. A németek ellen jobb volt a játék és a lerohanások is sikeresek voltak. Ami pedig a spanyolokat illeti, a spanyol edzők révén közelebb kerültünk az általuk képviselt ibériai iskolához. Jómagam is többször játszottam már ellenük. Amennyiben pályára léphetek, az edzői utasításokat betartva nekem csak egy célom lehet: menni ezerrel, előre!