Kulcsár Gergely: Ausztrál specialistaként utazhatok Tokióba

Kulcsár Gergely, 440

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10-24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.

A mob.hu ez alkalommal a négy nyári olimpián szerepelt, egy ezüst- és két bronzérmet szerzett atlétát, Kulcsár Gergelyt kereste meg. Az ő személye azért is érdekes, mert három alkalommal (1964, 1968, 1972) a nyitóünnepségen ő vitte Magyarország zászlaját.

„Jómagam nem voltam egy éltanuló egyéniség, így a váci iskolás években inkább a kavicsokat dobáltam a Dunába, vagy éppen kézilabda kapusként töltöttem az időt” – emlékezett a családi házban leginkább csak Károlyként szólított, egykori kiválóság a kezdetekre. „Az akkoriban igen népszerű középiskolás versenysorozatokon még vágtázó erényeket csillogtattam, a Budapesti Honvédban viszont a dobók edzője lecsapott rám és ezzel el is dőlt a pályafutásom iránya.”

– Mindez még az ötvenes évek elején történt, de néhány évvel később, Stockholmban már a nemzetközi porondon is felhívta magára a figyelmet.

„A Testnevelési Főiskolán 1953 és 1957 között nagyon sokat kaptam Koltai Jenő tanár úrtól. Mire végeztem, már közel kerültem a 70 méterhez. Egy év múlva abszolút esélytelenként kivittek a stockholmi Eb-re, ahol nagy meglepetésre harmadik lettem. Ettől kezdve több mint egy évtizedig a gerelyhajítás legszűkebb nemzetközi élvonalához tartoztam. Az 1960-as, római olimpián 78,57-tel bronzérmes lettem, 1962-ben, Belgrádban, az Eb nem igazán sikerült, így érkeztem el az 1964-es esztendőhöz.”

– Amikor azután Tokióban elkezdte a „nemesfémgyűjtést”…

„Bíztatóak voltak az előjelek, az évben első magyarként túldobtam a 80 méteres határt. Ám ekkor jött egy kellemetlen mellékzönge. A tatai edzőtáborba gyakran lelátogató, mindenható sportvezető, Kutas István szóváltásba keveredett Koltai Jenő professzor úrral, aki szakmai kérdésben nem hagyta magát. Erre „itthon felejtették” őt, aki bizony nekem nagyon hiányzott a japán fővárosban.”

– Ennek ellenére igen jól szerepelt.

„Pedig a körülmények egyedülállóan rosszak voltak. Egyetlen olimpián sem fordult például elő az, ami ott. Délelőtt rendezték a selejtezőket, amelyek 12.15-kor fejeződtek be. A szám döntője pedig már 14 órakor elkezdődött, miközben egész nap hűvös időben esett az eső. Sosem felejtem el, Koltai Jenő távollétében Tamás Lászlóhoz tartoztam, aki hozott nekem egy kis húslevest. Ez volt az ebédem, így vágtam neki a délutáni döntőnek. A 4. sorozatban átvettem a vezetést, de még ugyanabban a szériában a finn Pauli Nevala 34 centivel túldobott. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy a két, sokkal esélyesebb finnt, miként az előzetesen favoritnak tartott lengyel Janusz Sidlót, és a szovjet Janis Lusist is megelőztem. Erre jött a jóval szerényebb előélettel rendelkező Nevala és elvitte előlem az aranyérmet!”

– Mennyire emlékszik az ötven év előtti japán fővárosra?

„Elég jól, mert ez a keleti ország alapvetően elütött az általunk korábban megismerhető országoktól. Ráadásul én a kuvaiti edzősködésem idején többször is részt vehettem az Ázsiai Játékokon, amelyek során egy alkalommal Tokió volt e versenyek házigazdája. Nagyon kedves, rendkívül figyelmes népről van szó, akiknek például a teázási szokásai, a szertartásos lebonyolítási formák egészen mély nyomot hagytak bennem. De említhetem a belvárost is, ahol egyszerűen elvarázsoltak bennünket az itthon elképzelhetetlen, hatalmas reklámok.”

– Ön 1972-ben, negyedik olimpiáját követően vonult vissza, hogy azután 1973 elején Koltai tanár úrral volt megállapodásuk értelmében átvegye Németh Miklós gerelyhajító felkészítését. Az eredmény közismert: Németh Montrealban első dobásával olimpiai bajnoki címet szerzett.

„Miklósnak akkor már elsősorban nem napi felkészítésre volt szüksége, hiszen hosszú pályafutása során elegendő tapasztalatra tett szert. A mi kapcsolatunk sokkal inkább nevezhető volt konzultatív, baráti együttműködésnek, amelyet azután ő egy olimpiai győzelemmel tett teljessé. Az 1980-as, moszkvai olimpián viszont már szerényebben szerepelt – elsősorban önbizalomhiány miatt.”

– Ön pedig gyakorlatilag ezzel be is fejezte az érdemi edzősködést.

„Mivel kis megszakítással 1992-ig Kuvaitban dolgoztam, kikerültem a hazai vérkeringésből. Ráadásul hazatértem után, 61 éves koromban nyugdíjaztak, amit kicsit korainak éreztem, de nem tudtam ellene tenni. Ezt követően már csak a TF dobócsoportjával foglalkoztam, úgymond társadalmi munkában, de kizárólag csak a technikai részt vittem. Meggyőződésem ugyanis – ezt tanultam Koltai mesteremtől is -, hogy a komoly edző-versenyző kapcsolat alapja az, hogy az edző minden edzésen az elejétől a végéig ott van. Erre pedig már nem vállalkoztam.”

– A magyar dobóatlétika egykor sikeres szakága, a gerelyhajítás az utóbbi évtizedekben erősen visszaesett. Miben látja ennek okait?

„Egyértelmű a helyzet. A rendszerváltás idején, a kilencvenes évek elején alapvetően megváltoztak a viszonyok. Amíg a mi időnkben akkor mentünk edzőtáborba, amikor az edzőnk jónak látta, ez a változások óta szinte lehetetlen. A legnagyobb tehetségek is 6-8 óra munka után járnak edzésre, így pedig sokkal nehezebb nemzetközi szintű eredményre felfutni. Pedig az elmúlt évek során is láttam több olyan tehetséget, akik eljuthattak volna a nemzetközi klasszisok szintjéig, a 85 méterig.”

– Most pedig nyugdíjas életében egy nagy kaland következik, hiszen Ön is utazik a tokiói olimpia félévszázados jubileuma emlékünnepségeire.

„Rendkívül kíváncsi vagyok, mennyit fejlődött Tokió, mit láthatunk a régi versenyhelyszínekből. A 2006-ban, Melbourne-ben szerzett tapasztalataimból kiindulva, nem sok érintetlen sportlétesítményre számíthatunk. Ausztráliában legalábbis már gyakorlatilag minden érdemi helyszín alapvető változtatásokon ment keresztül. Ettől függetlenül nagy érdeklődéssel készülök is erre a hosszú utazásra, amely nekem már a második lesz idén, mivel tavasszal ismét, immár harmadszor eljutottam Ausztráliába.

(mob.hu/Jocha Károly)

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.