Kulcsár Győző: Vass Imrének, az „Atyának” köszönhetem a legtöbbet!

Shares

Kulcsar_Gyozo_2008Egy négyszeres olimpiai bajnokkal nem minden nap beszélgethet a földi halandó. Kulcsár Győző valóban extra valaki. Olyannyira, hogy 2014 decemberében róla megjelent könyv címe ez: „A párbajtőrvívás Paganinije”.

Felvetődött bennem, ugyan mennyire megalapozott ez a cím, vagy van-e ebben egy kis költői túlzás. Eléggé illetékes úrtól, az ugyancsak olimpiai bajnok párbajtőröző Erdős Sándortól kértem a kérdésre érdemi választ  

 „Győző valóban mindent tudott, amit a pengével el lehetett intézni. A legjobbak között is a legtechnikásabbak közé tartozott. Bárki ellen képes volt eredményesen vívni. Bár én nem voltam ott Tokióban, de legjobb tudomásom szerint első olimpiáján egyszerűen fantasztikus formában vívott. Egyáltalán nem tartom túlzásnak őt Paganiniként emlegetni.”

Hogy miként jutott a párbajtőrvívók legjobbjai közé? Erre nem sok időt szakítottunk beszélgetésünk elején.

Kulcsár Győző:  „A világháborút követő években szerényen éltünk, gyakran volt krumplifőzelék az ebéd, amit egyébként mindmáig nagyon szeretek. Leginkább a grundokon nőttem fel. A sportot először a kosárlabdázás jelentette számomra, ugyanis a Villányi úti cisztercita gimnáziumban Szabó János, a népszerű „Dzsoni bácsi” volt a tanárom és ő a kosarazást preferálta. Később valaki hírét hozta, hogy a Práter utcai iskolában vívótanfolyam indul – én is elmentem. Két évig leginkább csak szabadfoglalkozás volt a műsor, az utolsó percekben pedig a rendkívül unalmas lábmunkát sulykolta belénk Róna Ármin bácsi. Ennek egyébként később nagy hasznát vettem.”

 – Mikortól számítja ezt a későbbi időszakot?

„Amikor átmehettem a Dózsa Eötvös utcai vívótermébe, ahol már iskolázhattam is. Érettségi után még két évig ott voltam, miközben Miskolcon folytattam az egyetemi tanulmányaimat.

Kulcsar_Gyozo_fiatalon

 – Miért éppen Miskolcon?

„Azon egyszerű oknál fogva, hogy Budapesten nem vettek fel a Műszaki Egyetemre. Építészmérnök szerettem volna lenni, mivel nagypapától némi műszaki tehetséget is örököltem.  A matekot és a fizikát is elég jól tudtam, ám mindez nem volt elég a budapesti felvételi sikeréhez. A miskolci pótfelvételin viszont pechemre felvettek. Kőkemény viszonyok fogadtak, állandóan katalógusokat tartottak, nyolcágyas szobákban laktunk. Kéthetente jutottam haza Budapestre, ahonnan rendszeresen egy éjfélkor induló, fűtetlen vonattal utaztam vissza, mely reggel fél hatkor érkezett meg a miskolci főpályaudvarra. A vizsgákon is embertelen keménység uralkodott. Egyszer például az évfolyam kétharmadát évismétlésre ítélték az akkoriban igen fontos „A szocializmus politikai gazdaságtana” című tárgyból… Miskolcon a budapesti MAFC testvéregyesületébe, a MEAFC-ba be-belátogattam, „vívogattunk” egy keveset. Másfél év elteltével azután évet kellett halasztanom, miután kiderült, hogy a bejelentett betegségem idején éppen külföldön jártam egy versenyen. Ezt nem nézték el nekem.”

 – Ezután mi következett?               

„El kellett mennem dolgozni. Műszaki rajzolóként tengődtem, miközben átigazoltam az OSC-hez. Ők el tudták intézni, hogy a fővárosban folytathassam a tanulmányaimat. Nem siettem el a dolgot, a hőerőgépész diplomámat csak 1968 táján sikerült megszereznem.”

 – A vívókarrierje viszont  jóval előbb elkezdődött.

 „Már 1962-ben, Buenos Airesben bemutatkozhattam a világbajnokságon, de ott még helyezetlen maradtam egyéniben és csapatban egyaránt. Akkoriban az utazási lehetőségek nagy motivációt jelentettek. Az állandó izgalmakat pedig a vámosokkal zajló folyamatos háborúzás biztosította.”

Kulcsar_Gyozo_szerelesben

 – Mielőtt az időben tovább mennénk, kérem, mondjon valamit az edzők szerepéről, fontosságukról.

 „A legtöbbet Vass Imre bácsinak, az „Atyának” köszönhetem. Rengeteget tanulhattunk nála, aki igyekezett egyfajta közös alapot adni a tanítványainak, majd a megfelelő időben elengedni őket. Mindent elkövetett a fejlődésünkért, s azért is, hogy kiteljesedjünk; soha nem akart „ráülni” a versenyzőire.”

 – Tagja volt a három, egymást követő olimpián – 1964, 1968, 1972 –egyaránt aranyérmet szerzett magyar válogatottnak. Hogyan emlékezik vissza ezekre a kivételesen nagy sikerekre?          

 „A tokiói olimpiával kezdődően igen jó csapatunk volt, én pedig mindjárt kivettem a részemet az 1964-es csapatarannyal kapcsolatos tennivalókból. A döntőben úgy nyertünk, hogy szegény Nemere Zoli három asszót nyert, én négy győzelmet szereztem, ehhez hozott Gábor Tamás egy asszót, egy pedig kettős vereségre végződött. Természetesen nagyon örülök, hogy 1964 után 1968-ban és 1972-ben is az olimpiai bajnokcsapat tagja lehettem, s még 1976-ban, Montrealból is elhoztunk egy negyedik helyet. Ám az engem is meglep, hogy azóta milyen ritkán és rendszertelenül találkozunk. Mindenki el van foglalva a maga gondjával-bajával, meg azután az idő is múlik…” 

(MOB / Jocha Károly, folytatása következik)