Labdarúgásban Solymosi Péter az „Év Játékvezetője”
Az élvonalbeli labdarúgóknál második lett Solymosi Péter játékvezető, aki a szakmai zsüritől elnyerte az „Év Játékvezetője” büszke címet!
Éppen húsz éve, hogy letette a labdarúgó játékvezetői vizsgát. Még aktív futballista volt, de úgy gondolta, valamikor még hasznára lehet ez a „jogosítvány” is. Nem tévedett. Solymosi Péter a jelenleg is aktív, élvonalbeli sípmesterek között Szabó Zsolt és Kassai Viktor mögött a harmadik a levezetett NB I-es mérkőzések alapján, kétszáztizennyolc összecsapással. Az összesített rangsorban pedig az 5-7. helyen áll! Veszprémiként vált ismert játékvezetővé. De hét éve Debrecenből indul útra meccset vezetni.
– Szép karrier már eddig is és még hol van a vége. Hiszen két és fél évig fújhatja a sípot az élvonalban profi játékvezetőként!
– Valóban nincs okom panaszra. Futballistaként biztosan nem jutottam volna ilyen messzire. Jövőre lejár a három éves szerződésem és csak jó teljesítménnyel számíthatok hosszabbításra – mondta Solymosi Péter.
– Hiszen most is nyert egy ezüstérmet. Méghozzá a futballisták szavazata alapján. Csak Kassai Viktor előzte meg.
– Tavaly harmadik voltam ebben a külön versenyben. Jó érzés, hogy a játékosok így voksoltak. Kíváncsian várom a szakma véleményét. Vajon ki lesz az év játékvezetője büszke cím birtokosa az idény végén?
– Jól kijön a játékosokkal a pályán? Gondolom, folyamatosan megy a duma…
– Amikor csak tudnak, próbálkoznak. Sok mindent elengedek a fülem mellett, de van amikor megálljt kell parancsolni. Előbb szóval, majd ha ez kevés, akkor lappal.
– Fogadnék rá, hogy a szurkolóknak lehetetlen jót fújni!
– Nekik mindig a csapat a fontos és ez így van jól!
– Azon a meccsen adott egy piros lapot egy játékosnak, mert úgy tett, mintha meg akarná rúgni az ellenfelét.
– A szabály úgy szól, hogy a szándékot is büntetni kell. Persze, a bíró is igyekszik a saját és mások hibáiból is tanulni.
– Azóta mániákusan figyelem, hogy a szándékért mennyi piros lap maradt a bírók zsebében. És arra jutottam, hogy nem egységes a felfogás ebben a kérdésben.
– Pedig többek között erre valók a szakmai konzultációk, összetartások, edzőtáborozások, hogy a tizenkét profi játékvezető munkája minél egységesebb legyen a hasonló szituációk megítélésénél. De ez nem olyan könnyű feladat, mint amennyire annak látszik.
– Mi a helyzet a fejpárbajoknál, a könyöklések megítélésénél? Bitang nehéz azonnal jót fújni!
– Jól látja. Van olyan eset is, amikor a magasabbra ugró játékos könyökébe belefejel az ellenfél és ömlik belőle a vér. És közben nem történt szabálytalanság. Egyre inkább oda kell figyelnünk az összecsapások utáni szándékos taposásokra. Hiába fut már a támadás előre, mindig vissza kell nézni, történik-e még valami a passz után.
– Drukkolhat valakinek titokban egy profi bíró?
– Nem! Diákként a Verebes-féle Győr futballját kedveltem. Na és persze, amikor a Veszprém volt NB I -es, akkor apuval vidékre is elmentünk megnézni a csapatot.
– Megéri profi játékvezetőnek lenni Magyarországon?
– Először is óriási megtiszteltetés a legjobb tizenkettőben lenni. Előtte ugyanis mindenkinek volt civil állása. Akadt azonban olyan is, aki inkább megtartotta a munkahelyét. Nekünk csak a játékvezetésre kell koncentrálnunk. Van egy tisztességes, az átlagnál jóval magasabb fizetésünk. De ezt befolyásolja az osztályzatok alapján kimutatott teljesítményünk. Erre jön a meccspénz, ami bruttó kilencvenezer forint. Fizeti a szövetség a benzin és a szállás költségét is. Nem úgy esünk be fáradtan, 250-300 kilométert utazva a mérkőzésre, hanem a meccs helyszínén, vagy a közelben vagyunk egy nappal előbb. Ha Veszprémhez van közel a mérkőzés, természetesen a szüleimnél alszom. Így volt ez legutóbb a Puskás-Újpest összecsapás előtt is. Biztosítják a fizikai felkészítésünket, edzésterveket kapunk, szükség esetén regenerálódhatunk is. Úgy is fogalmazhatnék, mi vagyunk az NB I. tizenhetedik csapata. Vagyis a szakmaiságon túl is megéri profi bírónak lenni Magyarországon.
– Elviekben két és fél év múlva, negyvenöt évesen kikerül a profi keretből. Van még, ami hiányzik a pályafutásából?
– Szerintem nincs! Amit itt el lehet érni, az meg van. Vezethettem eddig három Fradi-Újpestet, ami a szakma csúcsa. Dirigálhattam két Magyar Kupa finálét is. Arra törekszem, hogy amire küldenek, azt a lehető legjobban levezessem.
– Mondjon olyan meccseket, ahol ön szerint is nagyot hibázott!
– A tavalyi kupadöntőn Kádár Tamást kiállítottam, mert úgy láttam, hogy kézzel ért a labdához. A másik a Kispest-Győr, ahol három hazai futballistát is le kellett volna küldenem.
– Sokat köszönhet a veszprémi Kadlicskó Ferencnek, aki rábeszélte, legyen játékvezető. Volt példaképe, akitől tanulhatott, akire felnézett?
– Nagyon tetszett az olasz Rosetti határozott, de elegáns játékvezetése.
– Nem lesz rossz érzés a profi világ után ismét szürkébb hétköznapokat élni?
– Ezen egyáltalán nem gondolkodtam, mert még messze van. Elsősorban a feladataimra koncentrálok, mert van bőven. Nem csak meccseket vezetek. Szabolcs és Borsod megye szakmai referense vagyok jelenleg. Mivel vetésforgó szerint váltjuk egymást a társakkal, így mindenki eljut az ország mindegyik pontjára. Ám ha egyszer vége lesz, akkor sincs félni valóm! Hamarosan sportmenedzseri végzettségem lesz. És azt sem döntöttem még el, hogy a futballban szerzett tapasztalataimat hasznosítom, vagy visszamegyek a konyhába. A tanult szakmám ugyanis szakács. Már többen mondták, hogy nagyon jól főzök. Lehet ez is perspektíva a játékvezetői pályafutás után. Ráadásul a párommal azt tervezzük, hogy Debrecenből visszatérünk a Balaton közelébe.
A beszélgetés óta megszületett a döntés! A szakma Solymosi Pétert választotta az év játékvezetőjének. Ezzel egy újabb rangos elismeréssel gazdagodott a gyűjteménye!
(Donát Tamás)
