Labdarúgó Vb-történelem, 1998: Ronaldo rosszul lett, a franciák feltámadtak

Ronaldo rosszulléte fejetlenséget okozott a braziloknál

Amikorra talán már kezdtük azt hinni, hogy a hat nagyon kívül soha senki más nem lesz képes labdarúgó-világbajnokságot nyerni, ránk köszöntött 1998-ban a 16. vb, és a házigazda Franciaország otthon tartotta az aranyat. Egyrészt roppant meggyőző teljesítménnyel, mert az egész torna során mindössze két gólt kapott, és a fináléban 3–0-ra semmisítette meg a Ronaldo betegsége miatt szárnyaszegett címvédőt, Brazíliát. Másrészt nem akármilyen szerencsével, hiszen az egyenes kieséses szakaszban Paraguayon hosszabbításban, Olaszországon büntetőpárbajjal, Horvátországon pedig 0–1-ről a védő Thuram két góljával fordítva kecmergett tovább – olvasható az mno.hu összeállításában.

Hadd kezdjem személyes élménnyel: ez volt az első vb, amelyet a helyszínről tudósíthattam, az élmény így számomra különleges, visszaadhatatlan. De mindazok számára az, akik élőben láthatták a torna két legremekebb meccsét: az angol–argentin nyolcad- és a holland–brazil elődöntőt.

Persze azért csak kezdjük az elején, illetve még annál is korábbról. Onnan, hogy az európai 3. selejtezőcsoportban a magyar válogatott minden idők legszerencsésebb góljával – a Helsinkiben 1–0-ra vezető finnek az utolsó percben, a mi szögletünk után saját erejükből, külső segítség nélkül összehoztak egy öngólt – másodikként végzett, így pótkvalifikációs párharcot vívhatott. Ott azonban a budapesti és a belgrádi mészárszéken 12–1-es összesítéssel végezték ki a jugoszlávok, akiket e ponton kikiáltottunk világbajnok-esélyesnek, ám Franciaországban a helyükre kerültek; ott rekedtek a nyolcaddöntőben, mert akadtak náluk jobbak is, szép számmal.

Vágner játékvezető kameruni üldözője

A csoportküzdelmeket egyetlen érdemi kivétellel – az akkoriban még vb-balfácánnak számító spanyolok kiesése volt az – az esélyesek élték túl. Apróbb meglepetésnek számított, hogy Chile befutott Ausztria és Kamerun elé, bár az afrikaiak elleni döntetlenjéhez némi asszisztenciát nyújtott honfitársunk, Vágner László játékvezető is. Ezért amikor egy kameruni kolléga felfedezte, hogy magyar vagyok, a sajtóközpontban hosszasan üldözött, és vérben forgó szemekkel figyelmeztetett, mondjam meg Vágnernak, ne merészeljen Kamerunba menni nyaralni. Csendesen azt feleltem, információim szerint nem tervezi. A G-csoportot a románok megnyerték az angolok előtt – a két nagy meccsét Petrescu a 90. percben döntötte el –, így már a nyolcba jutásért létrejött az angol–argentin hidegháború.

Angol–argentin hidegháború

Az indulatokat egyrészt a Falkland- (Malvin-)szigetekért majd két évtizeddel korábban kirobbant fegyveres konfliktus, másrészt az 1986-os vb-emlék, Maradona kezezése szította. Utóbbit idézve egy ismeretlen brit szerző pazar átiratot készített az Evita „Don’t cry for me, Argentina!” dalára, ám a párharcot természetesen nem ez döntötte el. Hanem a fiatal és szeleburdi Beckham indulatos törlesztése és korai kiállítása, együttese 2–1-es vezetésénél. A csata végül büntetőpárbajba torkollott, és megint nem Argentína sírt.

Jelen voltam a másik, politikától még inkább átitatott meccsen, az Egyesült Államok–Irán találkozón is Lyonban. Ahol a közel-keletiek szakrális zászlókkal és hangulattól támogatva, elképesztő eltökéltséggel, inkább vallási fanatizmussal vetették magukat a küzdelembe, az amerikaiak egyik játékosa, a másodállásban popsztár Alexi Lalas ezzel szemben megjegyezte: „Ha a világbékéhez az irániak győzelme szükséges, akkor már inkább fociban nyerjenek.” Nyertek is, az utolsó percekben 0–1-ről 2–1-re.

Az egyenes kieséses szakaszt a franciák a bevezetőben említett módon zötyögték végig: a középhátvéd Blanc nem győzte szertartásszerűen csókolgatni Barthez portás kopasz fejét, bár az áthatolhatatlan védelmű, a szabadrúgásairól is elhíresült Chilavert kapus által dirigált Paraguay ellen Blanc arcán csattantak a puszik, amikor a 113. percben kicsikarta a győzelmet. Az elődöntőt is egy védő, Thuram mentette meg, élete egyetlen válogatott duplájával fordítottak a Kékek a horvátok ellen 0–1-ről. Sokáig úgy tűnt, a franciák mellett a hollandok lesznek a szerencse fiai. A nyolcaddöntőben a 92., egy körrel később a 89. percben szerzett góllal szenvedték ki a 2–1-et Jugoszlávia, illetve Argentína felett, az elődöntőben pedig a 87. percben egyenlített Kluivert a brazilok ellen. A büntetőpárbajból azonban a dél-amerikaiak jutottak tovább, és a hollandoknak még érem sem jutott, mert az önálló államként először vb-induló, kicsi Horvátország megkaparintotta előlük a bronzot.

Zidane és a franciák feltámadása

Onnantól már nem maradt más, mint várni a döntőt. Párizs másodszor adott otthont vb-finálénak, az elsőt, 1938-ban még az olaszok játszották a magyarokkal. A brazilok már akkor esélyesnek számítottak, de az elődöntőben botor módon pihentették gólzsákjukat, Leónidast, így kipottyantak. Hat évtized múltával pedig már nem saját elbizakodottságuk, hanem a sors űzött velük kegyetlen tréfát. A mai napig nem világos, Ronaldo milyen traumán ment keresztül a meccsre indulás előtt – a helyszínen elterjedt hírek szerint epilepsziás rohamot kapott –, de szinte kóválygott a pályán, arról nem beszélve, hogy e tortúra súlyosan megviselte az egész csapatot. A favorit négyszeres vb-aranyérmes csekély ellenállást tanúsítva, 3–0-s, simának mondható vereséget szenvedett. Zidane két fejese már az első félidőben minden vitás kérdést tisztázott, Petit a 93. percben adta meg a kegyelemdöfést.

A francia futball így aztán a francia királyok temetkezési helyén, Saint-Denis-ben született újjá, Brazíliának pedig még négy évet kellett várni az ötödik aranyára. De erről majd legközelebb.

(Forrás: MNO.hu)