Labdarúgó Vb-történet: 1974. Focidráma: Hollandiát siratta a világ!

                    Franz Beckenbauer (Fotók: Europress, AFP)

Focidráma volt a javából: a döntőig magabiztosan menetelő, s ott már a második percben vezetést szerző holland válogatott – szemet gyönyörködtető totális futballjával – könnyűnek találtatott a jobbára végig védekező házigazdával szemben. A Német Szövetségi Köztársaság második világbajnoki címét is úgy szerezte meg, ahogy az elsőt: nem ő volt a jobb, s a világ a legyőzött ellenfelet – 1954-ben Magyarországot, 1974-ben Hollandiát – gyászolta, nem a győztest ünnepelte – olvashatjuk az MNO.hu világbajnoki sorozatában.

A hetvenes évtized első évei a labdarúgásban egy addig nem tapasztalt, csodálatos jelenség, a holland totális futball jegyében peregtek le. És ez bizony magyar találmány volt a javából, amelynek előképe Kürschner Izidor, Guttmann Béla és Sebes Gusztáv egymástól függetlenül kifejlesztett, mégis valahol közös, mert a Kárpát-medencéből táplálkozó találmánya volt. Nevezték ezt 4-2-4-es formációnak, hátravont középcsatárnak, jogo bonitónak, teljesen mindegy: a lényege a posztok elmosódása volt, Czibor balszélső létére a csatársor minden pontján feltűnt, a bekkek – Buzánszky és Lantos – felfutottak támadni, jóval megelőzve Giacinto Facchettit, Hidegkuti, ha kellett, center létére középpályást is játszott.

Hirdetés

Szóval, totális futball. Nem véletlen, hogy a hollandokkal is egy temesvári magyar ember, Kovács István, az Ajaxot 1972-ben és 1973-ban BEK-diadalra vezető szakember ismertette meg ezt a tüneményt. (Jó, egy kissé elfogultak vagyunk, mert azért Rinus Michelsnek is volt valamennyi köze hozzá…) Kovács – akit a Wikipedia románnak titulál, és vérlázító módon Stefan Kovacsnak ír – olyannyira magyar volt, hogy Miklós bátyja egy alkalommal, 1941-ben, Észak-Erdély visszatérése után még a magyar válogatottban is játszott. A sors iróniája, hogy Kovácsot azért váltották le a román válogatott éléről, mert megvádolták, hogy csapatát „lefektette” a Magyarország elleni, 1981-es vb-selejtezőn, amit Fazekas góljával mi nyertünk meg 1–0-ra…

Mindegy is: az 1974-es NSZK-beli világbajnokságon Rinus Michels, a főállásban a Barcelonát dirigáló maestro volt a hollandok szakvezetője, s az általa irányított „clockwork Orange” fantasztikusan muzsikált. Az 1938 óta először vb-re kijutó hollandusok csoportjukban lemészárolták Uruguayt (2–0) és Bulgáriát (4–1), s Svédország ellen egy kényelmes 0–0 is elég volt a csoportelsőséghez. A József Attila Gimnázium érettségiző diákjaként, néhány héttel a kalocsai bevonulás előtt, cimboráimmal nem tudtunk elszakadni a képernyő elől, s valamennyien megrögzött holland drukkerekké váltunk, ugyanúgy hibátlanul fújva a „jungblúd, szürbír, rejzbergen, hán, krol, janzen, nészkensz, fanhánegemet”, mint természetesen a „grosics, buzánszky, lóránt, lantost”… Korszakhatár volt 1974 a mi generációnk életében: a magyar válogatott egymás után másodszor nem jutott ki a vb-re, s jobb híján ekkor voltunk kénytelenek először azonosulni egy külföldi válogatottal.

És a lobogó hajú, laza, szellemes narancsos fiúk, zseniális vezérük, Johan Cruyff irányításával tökéletesen alkalmasak voltak e szerepkör betöltésére.

Hirdetés

A második körben Brazíliával, Argentínával és az NDK-val mérkőzött meg Hollandia, és ekkor – ha lehet – még zökkenőmentesebben száguldottak a Michels-legények. Argentínát úgy verték meg 4–0-ra Cruyff két, Rep és Krol egy-egy góljával, hogy sikoltoztunk a gyönyörtől. Pedig ott sem nyeretlen kétévesek kergették a labdát, ma is fejből fújom az összeállítást: Carnevali – Wolf, Perfumo, Heredia, Sá – Balbuena, Telch, Squeo – Houseman, Ayala, Yazalde.

Az NDK elleni 2–0 is sima ügy volt, és bár a brazil meccs előtt azt hittük, emberükre találnak Rivelinóékban, természetesen nem így történt.

A brazilok gusztustalan, agresszív, durva játéka kivívta valamennyiünk megvetését, ott faragták Cruyffékat, ahol csak tudták, de így sem akadályozhatták meg a 2–0-s holland győzelmet a dortmundi Westfalen-stadionban. Neeskens és Cruyff gyönyörű góljai – egyik olyan volt, mint a másik, a szélről belőtt labdát spárgázva vágták a hálóba.

A brazilok legyőzése a döntőbe jutást jelentette Hollandiának, ahol a házigazda várta a nagy esélyest. A nyugatnémetek csak csoportmásodikként mentek tovább, mert a belnémet rangadót a hamburgi Volksparkstadionban Jürgen Sparwasser góljával 1–0-ra az NDK nyerte meg, ezzel is bizonyítva a szocializmus felsőbbrendűségét a rothadó kapitalizmus – és annak dekadens futballja – felett. A 26 éves magdeburgi gépészmérnök nemzeti hős lett az NDK-ban. Évekkel később kijelentette: „Ha egyszer meghalok, s csak annyit vésnek a sírkövemre, hogy Hamburg ’74, akkor is mindenki fogja tudni, hogy én nyugszom ott.”

Gerd Müller Ruud Krol asszisztálásával lövi a győztes gólt

Az arcpirító vereség felébresztette Gerd Mülleréket, s attól fogva csak győztek. A középdöntős csoportban Jugoszláviát 2–0-ra, Svédországot 4–2-re verték, majd szakadó esőben, a frankfurti Waldstadion 62 000 nézője előtt következett a szintén veretlen Lengyelország. Aki győz, az vívja a döntőt a hollandokkal.

A lengyelek csodálatos válogatottja (szintén „séróból” megy még negyven év után is: Tomaszewski – Szymanowski, Gorgon, Zmuda, Musial – Kasperczak, Deyna, Maszczyk – Lato, Szarmach, Gadocha) egyszerűen lefocizta a németeket a bokáig érő sárban. Gerd Müller második félidős gólja ugyan kibrusztolta az 1–0-s sikert, de a végén Sepp Maier hatalmas bravúrja is kellett a győzelemhez. A teljes igazság kedvéért tegyük azért hozzá, hogy 1–1-gyel is a németek jutottak volna a döntőbe.

A döntőbe…
1974. július 7. és 1954. július 4.
Csaknem napra pontosan két évtized van a két tragikus dátum között. Tragikus Hollandiának és tragikus Magyarországnak, mert két elvesztett vb-döntő időpontja. Csakhogy van egy óriási különbség. Az a negyven évvel ezelőtti dátum a holland futball máig ívelő, s mindjárt négy évvel később, majd 2010-ben is újabb vb-finálét eredményező világhódító útjának jószerével az elejét jelezte, mi viszont 1974-ben már megállíthatatlanul zuhantunk a mélybe, amely mélységnek talán még ma sem értünk a fenekére.

A finálé úgy kezdődött – mármint a hollandoknak, és nekünk, önmagunk által felkent narancsosoknak –, mint egy szép álom. Jack Taylor a sípjába fújt, a hollandusok indították útjára a labdát, és addig nem adták át a németeknek, amíg meg nem szerezték a vezetést. Tizenötször passzolták egymáshoz, mígnem Cruyff meglódult, lefutotta Berti Vogtsot, s Uli Hoeness – akkor még szabadlábon volt… – a 16-oson belül csak fölvágni tudta. A tizenegyest Neeskens elemi erővel bebombázta, 1–0. Aztán a 25. percben egy Beckenbauer által indított kontra végén Bernd Hölzenbeint szabálytalanul szerelték a 11-es pont környékén, ez is büntető, amelyet Breitner értékesített. Ezek voltak az első tizenegyesek világbajnoki döntőben.

A győztes gólt a 43. percben Gerd Müller, a nemzet bombázója szerezte meg közelről, és hiába törte fel a háló a második félidőben a házigazda hátát, Maier kivédte Cruyffék szemét: az NSZK húsz év után ismét világbajnok lett.

Ekkor állították össze először a torna All Star-válogatottját, amely így festett: Maier (nyugatnémet) – Breitner, Beckenbauer (nyugatnémet), Krol (holland), Vogts (nyugatnémet) – Neeskens (holland), Deyna (lengyel), Overath (nyugatnémet) –   Lato (lengyel), Cruyff, Rensenbrink (holland).

(Forrás: mno.hu)